Álarc nélkül
A Neoton Família az első menedzselt popzenekar volt hazánkban akkor, amikor a diszkó még valami új, valami kicsit gyanús dolognak számított. De hiába dolgozott volna a gépezet, ha a közönség nem zárja rögtön a szívébe Csepregi Évát, a mindig mosolygó, életvidám, ragyogó hangú lányt. Bár Éva 1974 óta áll a színpadon, kisugárzása és energiája a régi. Nem csoda, hogy teli van a zenekar koncertnaptárja.
RIDIKÜL MAGAZIN Most is már messziről kiszúrtalak a frizurádról. A kezdetek kezdetén a menedzseretek – és későbbi élettársad, Erdős Péter – szájából hangzott el a mondat, hogy kezdj már valamit a hajaddal, ne legyél ilyen civil. Hogy alakult ki a jellegzetes Éva-külsőd?
CSEPREGI ÉVA Sokat kínlódtam a megjelenésem miatt, sosem voltam igazán elégedett magammal. Úgy éreztem, túl hétköznapi vagyok. De akkoriban nehéz volt változni, stylistok még nem léteztek, igazán jó ruhát is nehéz volt keríteni, a konfekció gyerekcipőben járt. Mindenki úgy oldotta meg a fellépőjelmezét, ahogyan tudta; csak később, mikor már átgondoltabb lett a megjelenésünk, tudtunk csináltatni, terveztetni a ruhákat.
Emlékszem, mennyire szerettem egy fiatal lány, Jules ruháit, aki a Nemzeti Színházban volt jelmeztervező. De volt, hogy Pataki Ági butikjából válogattunk, előfordult, hogy ő kimondottan ránk álmodott öltözeteket.
A hajam kérdése a kezdetektől fájó pontnak számított. Gesztenyebarna voltam, olyan semmilyenke, se ilyen, se olyan. Péter e mondata után kezdtem el kísérletezni. Először az akkor divatos melírcsíkokkal próbálkoztam. A lelkem mélyén mindig szőke szerettem volna lenni, ezek voltak az első lépések efelé. De féltem a festéstől, hogy a hidrogén tönkreteszi a hajamat. Szerencsére abban az időben kezdtek bejönni a jobb minőségű anyagok.
A nagy loboncot a Yamaha-fesztiválon találtam ki. Egy nap a vizes hajamat elkezdtem tupírozni, így is száradt meg. Átfésültem, és újra tupíroztam rajta egyet, és lám, máris úgy tűnt, mintha hatalmas tömegű lenne a hajam! Tetszett nagyon, hát így maradtam, annak ellenére, hogy a zongoristánk, Jakab Gyuri figyelmeztetett: szerinte Magyarországon egy szőke nő nem tud igazán sikeres lenni. Ez nagyon megérintett, nem véletlen, hogy mindmáig emlékszem rá. De az is megmaradt, hogy úgy gondoltam: micsoda félreértés!
A szőkeségnek van egyfajta romantikája, esendőséget sugall, de ezen nem múlhat semmi lényeges! Elhatároztam, hogy akkor is szőke leszek, ha a fene fenét eszik. Mert nem a hajszínen, hanem a tehetségen múlik az érvényesülés, az pedig barnán, vörösen vagy szőkén is utat tör magának. Segítség nélkül, vagy – mint az én esetemben, mert nekem mindig szükségem volt rá – segítséggel.
RM Visszatérve a ruhákhoz: a Neoton Família sosem tartozott kinézetében a klasszikus diszkós vonalhoz. Sem a zenekari imidzs, sem te magad nem azt a tipikus csilivili, magas cipős, ragyogó overallos formát hoztátok.
CSÉ Sosem voltam az a nagyon öltözködős, aki a ruhájával akar hódítani. Alkalmakra egy csinos kis feketét hordtam, a komolyabb eseményekre is inkább valami egyszerűbbet, természeteset választottam. A hétköznapi megjelenésemet sem szeretem túlhajtani. A mi időnkben a diszkókban az igazi dívák ragyogtak, de mi a külsőségekben inkább egy rockegyüttesre hasonlítottunk.
Egy olyan zenekarra, ahol mindenki másmilyen, mindenki önazonos. Van, aki vékony, a másik nagyobb darab, de mindenkit elfogadunk! Másrészt meg, ha magát a produkciót nézzük, praktikus oldalról a diszkó túl drága volt nekünk mind színpadképben, mind az öltözködésben.
Ezzel főleg akkor szembesültünk, mikor a nyolcvanas években a külföldi lemezszerződéseink kapcsán elkezdtünk promóciós turnékra járni. Olyan helyeken léptünk fel, ahol az akkori legnagyobbak, Amanda Lear például, teljes harci díszben, lézershow-val. Ezzel nem tudtunk versenyezni, hát abból csináltunk erényt, amink volt: a természetességünkből.
RM Az első nagy külföldi sikeretek Spanyolországban volt, még a Barcelonában felállított Santa Maria másán is forgattatok, ám az igazi, komoly elismerés a japánoktól jött: közel tíz évig voltatok jelen a kinti piacon. Úgy tudom, közben tanultál meg angolul.
CSÉ Japánban persze volt állandó tolmácsunk, Hukaja Sithosi, aki gyönyörűen beszélt magyarul, a klasszikusakat is fejből idézte, Arany Jánostól Adyig. Ő, mikor befejezte kint a gimnáziumot, lehunyt szemmel rábökött a térképre: "Ide jövök!" Addig nem is hallott az országról semmit. Ám itt szerelembe esett, megnősült, és magyartanár lett.
Sokat köszönhetünk neki: arra is megtanított, hogyan kell kezelnünk a kulturális különbségeket. Például hogy figyeljünk arra, mivel viccelődünk, mert könnyen azt hihetik, nem vagyunk komplettek. A japánok főleg szóviccekben jók, ezzel ne is próbálkozzunk, javasolta. De azért olykor a mi humorunk is megcsillanhatott.
Egyszer egy tévéinterjúban megkóstoltattak velünk valami borzasztóan erős, tormaszerű gyökeret, mondván, hogy a magyarok szeretik az erőset, ehhez mit szólunk. Jakab Gyuri nagy mókamester volt, beleharapott, és azt mondta faarccal: ez semmi. A japánok kővé dermedve bámulták. Persze pár pillanat kellett, és Gyuri már leizzadt, tiszta vörös lett. Mindenki dőlt a nevetéstől.
De hiába az állandó tolmács, egy ponton túl kínos lett volna, ha például egy angol nyelven folyó sajtótájékoztatón nem tudunk megszólalni. Elkezdett hát a zenekar – mint egy rendes tanulócsoport, egy osztály – angolul tanulni.
A tanárunk az a Pintér Gábor volt, aki annak idején a legelső Ki mit tudon Kern Andris párja volt, csak belőle nem lett színész. Végül a többiek kiestek a csoportból, én maradtam csupán. Nagyon alaposan treníroztam magam az interjúkra, minden lehetséges kérdést és választ előre megtanultam.
Így később, mikor elmentem a Rigó utcába – pusztán a magam örömére – nyelvvizsgázni, a szóbelim csupa ötös lett. Hiszen azt kérték, beszéljek magamról... Eljött az én időm! Bekapcsoltam a gombot, és hajrá. Az egész történetem ott volt a kisujjamban!
RM A külsőségek mellett a legfontosabb, az imidzs másik eleme, a zenekari kisugárzás. Csak a jót szabad kivinni a közönség elé, mondtad egyszer…
CSÉ Ez nehéz dolog, Péter is mondta mindig, hogy az ember azt viszi a színpadra, amije van. Egy előadó élete ott van lenyomatként a művön, amit közvetít. Persze nem tehetem meg, hogy amikor például a Zsebkendőt énekelem, elsírjam magam, de kétségtelenül vannak olyan pontjai minden koncertnek, mikor a megélt dolgok megmozdulnak bennem.
Mert ezekből táplálkozom, ezek építenek fel. Nekem a színművészeti főiskola helyett az élet jutott, a saját múltamból merítek énekesként, és abból hoztam fel dolgokat, mikor annak idején színészként álltam a színpadon. Amint énekelni kezdek, sok minden lejátszódik bennem, elindulnak a belső monológok. Így lehet, hogy bizonyos dalok kiesnek a repertoárból, míg mások újra bekerülnek.
RM Emlékszem, anyám a 2005-ös nagykoncerteteken mennyire várta a Margarétát! Direkt olyan ruhát is vett fel. De nem játszottátok…
CSÉ Igen, mert hiába kedvelt dal, úgy érzem, a szöveg már nem belőlem jön: hatvan elmúltam, nevetségesnek érezném. Ugyanez áll a szintén kedvelt Napraforgóra. És aztán ott van például a Párizsi lány, amit mégis elő tudok vezetni, mert hasonlóan működik, mint Piaf Mylordja: egy szerep, ami ezer idézőjel között megállja a helyét. Nem szabad engedni, hogy egy dal kiürüljön. Vagy ha ez megtörténik, el kell engedni.
RM Honnan tudod, hogy melyik dal áll jól?
CSÉ Ahogy az énektanulásban, úgy a saját magam felfedezésében is kellett segítség. Annak idején Erdős tanított meg magamra. Ez nem egy pillanat alatt zajlott, évek munkája volt. Ő megkövetelte, hogy a próbákon is ugyanúgy játsszunk, mintha tízezrek néznének, holott egyedül ült a színpad szélén.
Elmondta, mikor vagyok jó, mi működik, tudta, hogy milyennek akar látni, miből meríthetek. De sosem akarta elnyomni a személyiségemet. Tudta, mi volt bennem, és azt hogyan tudom megmutatni. Nem az volt a cél, hogy megváltoztasson, hanem hogy a legtöbbet hozza ki belőlem.
Egy életre megtanultam, hogy a ránk erőltetett álarc könnyen lehullik. Ma is csak olyasmit vállalok, amiben önmagam maradhatok.
RM Most bekerült a műsorotokba egy komplett ABBA-blokk Révbíró Tamás költő-műfordító és a te magad fordításában, rengeteget koncerteztek, változik és látványelemekkel, animációkkal gazdagodik a színpadkép, két régi dalt is újra elővettetek. Például az Egyszer megértelek címűt, aminek gyönyörű az üzenete, hiszen az álmainkról szól. Te emlékszel, mikor álmodtál először arról, hogy énekesnő leszel?
CSÉ Egyszer anyukámmal a margitszigeti Nagyszálló Ötórai teáján voltunk, ahol egy nő énekelt zongorakísérettel. Mikor a műsorának vége lett, jött valaki, és egy szép kabátot terített a vállára. Máig emlékszem az érzésre. Hogy micsoda klassz élet ez! Hogy vigyáznak a művésznőre! Talán ezért szerettem volna sokáig vendéglátózni.
Persze már nem bánom, hogy nem úgy alakult… Másik erős emlékem, hogy kislányként nézem a Tándalfesztiválokat, ahol előlépett Koncz Zsuzsa, kipenderült Cini, és olyan szépek voltak, úgy ragyogott a rúzs az ajkukon! Ilyen hercegnő szerettem volna lenni én is. Kint akartam állni úgy, mint ők, a színpadon!
Ez a csillogó érzés vonzott, ami csak később telt meg tartalommal. De a színpad a mai napig a nagy szerelmem.
Még nincs hozzászólás