Akkor még bámultam a felnőtteket
Amikor én még kislány voltam - tisztán él bennem az emlék - ott ültem a kanapé karfáján, és hallgattam a felnőtteket, ahogy beszélgetnek. Vonzott a titokzatos világ, nem mindig tudtam követni, hogy éppen miről van szó, de jól éreztem magam. Arra a röpke időre én is nagy lehettem. Belekóstolhattam anyu borába, és együtt nevettem a vendégekkel, bár sokszor nem értettem a poént.
„Nem fogad szót, hiába mondom el neki százszor, meg se hallja..." – sorolja a velem szemben ülő anyuka a mindennapi nehézségeket. Csodálkozva döbben rá, hogy olyan a kisfia, mintha más világban élne. A következő pillanatban már szinte nevetve mondja: „De hiszen tényleg más világban él." Mintha elvarázsolnának, amikor felnőtté válunk: lassan elfelejtjük a gyerekek nyelvét.
A gyerekek a viselkedésükkel juttatják kifejezésre az érzéseiket, a gondolataikat, s nekünk, szülőknek meg kell fejtenünk ezeknek a jelenését. Az óvodáskorúak még nem tudják az érzelmeiket kezelni, képtelenek sokáig türelmesen várni. Nem tudnak mit kezdeni egy számukra ijesztő, zavaros helyzettel, és az időérzékük sem alakult még ki. Ezért aztán nem is olyan könnyű megérteni a viselkedésüket. Kezelhetetlennek vagy tiszteletlennek nevezzük őket, pedig csak nem tudnak eligazodni ebben a számukra még ismeretlen világban. Sokszor azért nyafognak, mert nem tudják megfogalmazni a szükségleteiket, vagy mert irreális elvárásokat szegeztünk nekik.
Ránk van szükségük
Gyakran kis felnőttként tekintünk a gyerekeinkre, és olyasmit várunk el tőlük, amire még nem képesek. Elvárás-alapon szemléljük a világot, arra összpontosítva, mi az, amit szeretnénk, és olyasmit kérünk számon, ami nincs. Boldogabbak lennénk, ha a valóságból indulnánk ki: mi a jelenlegi helyzet, és mit kell tennem a célom elérése érdekében?
A gyerekek talán legjobban az állunk formáját ismerik, ha nem guggolunk le sokszor hozzájuk, és nem vesszük ölbe őket. Leginkább az időnkre, a jelenlétünkre vágynak: ránk, a szüleikre. Arra, hogy vacsora közben beszélgessünk velük. Arra, hogy valódi figyelmet szenteljünk nekik, amikor mutatni szeretnének valamit. Hogy együtt ugorjunk bele a pocsolyába. Hogy megpörgessük őket; hogy elmenjünk az edzésükre; hogy együtt táncoljunk. Hogy sokat nevessünk. Hogy odabújhassanak mellénk az ágyba, és meséljünk nekik. Meséljünk arról, hogyan születtek, milyenek voltak kicsinek, vagy milyenek voltunk mi gyerekként.
Sok ez, vagy kevés?
Nem tudom, de a tennivalóink, a gondjaink nem lesznek kevesebbek. A mai világban szinte már művészet a pillanat megélésének a képessége. Lelassítani, megállni, leguggolni pár percre. Nem csinálni semmit, csupán jelen lenni. Adjunk bőven legdrágább kincsünkből, az időnkből és a figyelmünkből a számunkra legdrágábbaknak!
A bűvös háromszög
Szülőként óriási szerepünk van abban is, hogy a gyermekeink hogyan viszonyulnak a nagyszüleikhez. Milyen a kapcsolatunk a saját szüleinkkel? Tiszteljük, és feltétel nélkül tudjuk szeretni őket, mint gyermekkorunkban, vagy még nem tettük le a terheinket?
Szinte mindannyian hordozunk sebeket a múltból. A szüleink akkor és ott a lehető legjobb tudásuk szerint bántak velünk. A megbocsátás képessége az egyik legnagyobb ajándék. Soha nincs késő! Tegyük meg az első lépést! Adjuk át a gyerekeinknek szánt életüzenetet a szüleinknek is: meghallgatlak. Törődöm veled. Nagyon fontos vagy a számomra.
Ha időt szánunk a gyerekeinkre és a szüleinkre, nemcsak a viselkedésüket, a világukat értjük meg jobban, hanem egymáshoz is közelebb kerülünk: gyermek-szülő-nagyszülő. Mélyebbé válik a kapcsolatunk, amivel minden egyes nap azt üzenjük egymásnak: fontos vagy nekem, szeretlek. Ezért érdemes nézőpontot váltani! (A szerző gyerekpszichológus.)
Még nincs hozzászólás