Aki nincs velük, az ellenük van

2015. október 4. | Írta: Izing Róbert | 1 komment

Megmondom őszintén, jó ideje nagy érdeklődéssel figyelem a modern feminista mozgalmat, az arra válaszként érkező antifeminista mozgalmat, és úgy egészében a posztmodern nő jogi mozgalom ütközését a minket körülvevő valósággal.

Helen Mirren hetvenéves angol színésznő éppen a napokban szólalt fel az ellen, hogy a férfiak átkarolják a nők vállát, mivel ezzel a mozdulattal azt fejezik ki, hogy a nő a tulajdonuk. Hah! Skandalum!

Ha én átkarolok egy nőt, ő is átkarolhat engem. És ha magában a tulajdonának tekint, mint egy szoknyás kapitalista, hát egye fene, tekintsen. Mirren kifakadása tipikus példája annak, hogy a feministák java része eltévesztette a célt, önmagában pörög-puffog, és árnyékokat bokszol.

A nők ugyanis nyertek, legalábbis a fejlett nyugati társadalmakban, és paradox módon éppen ott, azon a tájon a leghangosabbak, a legerőszakosabbak, ahol a férfi populáció döntő többsége partner a nők egyenjogúságáért vívott nemes küzdelemben.

Egy zajos (na, annyira azért nem zajos, az ember nem veszi észre őket, ha nem akarja, és egyébként is, a teljes hazai mozgalmuk elfér egy kávézóban) kisebbség azonban továbbra is virtuális gerillaharcot vív, könyököl jobbra-balra, és háborút hirdetett a birtokló férfikarok, az epilálás, az ajtót nyitó férfiak, meg úgy általában azon társadalmi szokások ellen, amelyek szerint a nőt nőnek, a férfit pedig férfinak tekintik.

Az alaptételük szerint a nő el van nyomva, és punktum! Genderek, kvóták!

És jöttek a nők, akiknek ez nem tetszik, és kikérik maguknak a feminizmust. Az ő nevükben ne beszéljenek hülyeségeket. Ők úgy gondolják, hogy nő és férfi egyenlő, de nem egyforma. A biológiai különbség létezik, és egyébként is, semmi bajuk azzal, ha egy férfi átkarolja őket, nőnapra virágot kapnak, vagy kinyitják előttük az ajtót, és munka mellett gyereket kell nevelniük (amit a férj is megtesz; szülni viszont csak a nők tudnak, ilyen az élet).

A legabszurdabb az egész jelenségben, hogy a modern feministák fel vannak háborodva attól, hogy létezik olyan nőcsoport, amelyik nem ért egyet velük, és a mozgalmuknak megfelelő agresszivitással verbális háborút is indítanak ellenük. Mintha a feminizmus első szabálya ez lenne: mi mindent jobban tudunk mindenkinél.

Szerintem a Nők a feminizmus ellen csoport létezése már tökéletes bizonyítéka annak, hogy a nők képesek kiállni a véleményükért, nincsenek elnyomva, és ezt a feministáknak is értékelniük kellene. Miért gond az, ha egy nő kinyilvánítja, amit gondol? 

Mondok egy meglepőt: ha nem is értek egyet a modern feministákkal, azért jó, hogy vannak.

Tökéletes emlékeztetői, hogy nyitott, demokratikus társadalomban élünk, ahol a vita, a véleménykülönbség megengedett. Kvótázzanak, genderezzenek, vitatkozzanak az antifeministákkal, virágozzék száz virág!

Vannak társadalmak, ahol a nők valóban, túlzások nélkül elnyomva élnek, burkák mögé szorítják őket, a házasságok 60 százaléka a szülők által elrendezett, mint Indiában, vagy megcsonkítják a nemi szervüket, mint sok afrikai országban.

Ezek mellett a problémák mellett tényleg az a legnagyobb baja a feminizmusnak, hogy a nyugati társadalmakban hány nagyvállalatot vezet nő? (Megszámoltam: tizenhét éves karrierem során több női főnököm volt, mint férfi.) És hogy nem tetszik nekik a társadalom által rájuk „erőltetett” nő képe, az epilálás, a gyerekvállalás és hasonlók?

Meccseljék le ezt egymás között a nők, az lesz a legjobb. És amíg vitáznak, én ajtót nyitok előttük, átkarolom őket, virágot veszek nőnapra, és úgy általánosságban örülök, hogy vannak – addig, amíg nem szólnak, hogy hagyjam abba ezt a reakciós, hímsoviniszta viselkedést.

Címkék: feminizmus, női és férfi szerepek, antifeminizmus