Afrikai időtlenség

2016. június 27. | Írta: Görög Júlia Niké

Ha az élet Afrikába visz bennünket, első feladatunk, hogy elfelejtsünk mindent, amit eddig az időről mint irányítható, befolyásolható, kontrollálható fogalomról gondoltunk. Lehetőleg azonnal.

Ha Afrikába tartunk, jobb, ha előre felkészülünk rá, hogy az időnk legnagyobb része várakozással fog telni. Várunk az üzleti partnereinkre, újdonsült ismerőseinkre, várunk a bankban, a boltban, a közlekedési dugóban, a hivatalban, várjuk a szerelőt, a telefont, az értesítést, folyamatosan várjuk, hogy történjen már valami.

Európaiként legnagyobb csatánkat a várakozás nevű szörnyeteggel vívjuk. És persze önmagunkkal. Önmagunkban kell ugyanis legyőznünk az évtizedek alatt belénk gyökeresedett, időfelfogásunkhoz kapcsolódó türelmetlenségünket és frusztrációnkat. 

Kezdetben még bízunk a megbeszélt időpontban történő találkozó megvalósulásában, de idővel szépen elengedjük ezt az elvárásunkat.  Megtanuljuk, hogy ne érjünk oda időben sehová, mert mélyen rögzült régi jó szokásunk alapján a többórás idegőrlő várakozás, valamint a semmittevés és az „elpocsékolt idő” érzetének hatására egyre ingerültebbek leszünk, és ha nem vigyázunk, korán megőszülünk.

Eleinte még zsigerből szitkozódunk, mérgelődünk, idegeskedünk, aztán már csak rezignáltan várjuk a késő tárgyalópartnert. Egy-két hónap elteltével eszünkbe sem jut komolyan venni semmilyen „időre” vonatkozó ígéretet. Szinte észre sem vesszük, de az időhöz való saját hozzáállásunk is megváltozik.

Már mi is úgy ígérkezünk el, hogy „11 óra körül érkezem”, később csak annyit mondunk, hogy „valamikor délután beugrom”, hónapok után pedig repertoárunk fő elemévé a „héten valamelyik nap benézek” kijelentés válik, amivel valójában magunknak adunk hatalmas mozgásteret. Bár nem könnyű az alkalmazkodás, még az is előfordulhat, hogy egyre inkább elkezdjük élvezni a spontaneitás és az időbeli el nem köteleződés szabadságát.

Európai versenyfutás

Ahogy minden, úgy az időhöz való viszonyulás is csak nézőpont kérdése. Az európai kultúrkörben alapszabály, hogy mások idejével nem élünk vissza. Az időt értéknek tartjuk. Elvárjuk, hogy a 10 órás értekezlet legkésőbb 10 óra 5 perckor elkezdődjön, ahogy azt is, hogy a megbeszélt találkozóra minden érintett fél időben megérkezzen.

Amennyiben késnénk, értesítjük a másik felet, arról nem is beszélve, ha esetleg nem tudunk megjelenni. A kiszámíthatóság nekünk, európaiaknak biztonság- és kontrollérzetet ad. A szigorú időbeosztással úgy érezhetjük, hogy mi irányítjuk az életünket. „8-ra viszem a gyereket iskolába, 10-kor megbeszélés a vezérigazgatóval, 4-kor edzés, 6-kor fodrász, 9-kor találkozom a barátnőimmel.”

Milyen jó is így élni: kiszámítható és strukturálható az életünk. Ha valamelyik időpont nem jön össze, semmi gond, értesíteni fognak, és az ily módon nyert pluszidőt beoszthatom, kihasználhatom. Társadalmunk az „idő kihasználhatóságának fontosságától” hangos. Ritkán találkozunk azzal, hogy „ma nem csinálok semmit”, „nem tudom, mi lesz holnap”.

Ahogy ez a kérdés-felelet is ritkán hallható: „Ráérsz ma délután?” „Persze, nem terveztem semmit.” Minden percünket beosztjuk, megtervezzük – lehetőleg jó előre. Ha nincs mit tennünk, azonnal szorongunk, kétségbeesünk, pótcselekvésekbe kezdünk.

Felgyorsult és teljesítményorientált világunkban egyetlen szabad percet nem hagyunk magunknak, még a pihenésünket, a szórakozásunkat is időkeretek közé szorítjuk: „2-től 4-ig szaunázom”, „6-ra moziba megyek”, „van egy órám olvasni” stb. Egész életünk versenyfutás az idővel. Ennek jó oldala, hogy úgy érezzük, mi irányítjuk az életünket, a rossz pedig, hogy beleszakadunk a versenyfutásba, mert az idő – velünk ellentétben – soha nem fog elfáradni.

Minden a szemüvegen múlik

Rossz oldalai ellenére megszoktuk az európai időfelfogást, tűrőképességünket ily módon leginkább az edzi meg, mikor egy olyan kultúrába kerülünk, ahol azt kell megélnünk, hogy többé nincs kontrollunk a saját időnk felett, ahol a dolgok csak úgy történnek.

Látszólag ugyan vannak időkeretek, hiszen létezik valamiféle munkaidő, meg reggel és este, de ez a rendszer egy saját magában folyamatosan és spontán változó, hömpölygő, alakuló massza. Kiszámíthatatlanság, strukturálatlanság, tervezhetetlenség jellemzi. A 9 óra jelenthet 11 órát, de akár délután 2 órát is.

Ugyanakkor az afrikai időfelfogásnak is megvannak a maga előnyei. Az emberek nem rohannak, nem stresszelnek, nem kapnak gyomorfekélyt a késéstől, a dugóban való várakozástól, és nem mellékesen, ha minket hátráltatnak előre nem látható tényezők, nekünk sem kell magyarázkodnunk a késés miatt: érkezzünk szinte bármikor, megértően és mosolyogva fogadnak.

És ami a legkevésbé sem elhanyagolható: az embereknek mindig van idejük egymásra, egy-két jó szóra. Türelmetlenséggel, időhiányból adódó feszültséggel nem lehet találkozni. Az a fogalom, hogy „időhiány”, nem is létezik a szótárukban. Ahogy a találó mondás is tartja: „az európaiaknak órájuk, az afrikaiaknak idejük van”.      

Minden tehát csak a szemüvegen múlik, amelyen keresztül nézzük a világot. A szemüvegeket viszont szerencsére tudjuk cserélgetni.

Címkék: késés, idő, afrika, tűrőképesség, tűréshatár, időfogalom, időtlenség