Adni és kapni is jó
A legkisebb jótett is többet ér, mint a legnagyszerűbb szándék – mondta Oscar Wilde, és biztos vagyok benne, hogy az egyesületeknél és alapítványoknál egyetértenének vele. A civil szervezetek mind több olyan feladatot végeznek, amire kevés az állami forrás, vagy népszerűtlennek számít. Nem könnyű hát olyan érveket kitalálni, olyan plakátokat és kampányokat tervezni, amelyekkel el tudják nyerni a cégek és a magánemberek jóindulatát, sőt, a pénztárcájukat is képesek megnyitni.
Aki próbált már meggyőzni embereket egy ügy fontosságáról úgy, hogy annak pénzben mérhető eredménye legyen, az tudja: mint oly sok mindenben, ebben is inkább a szívünkre hallgatunk az eszünk helyett. Kutatások bizonyítják, hogy sokkal szívesebben adományozunk akkor, ha jól meghatározott, egyszemélyes kedvezményezettje van a felajánlásunknak, akivel együtt tudunk érezni.
Ám néha ennek akadálya van. Egy rákos gyermekek gyógyulását támogató egyesület vezetője mondta például, hogy mindenki azt hiszi, nekik van a legkönnyebb dolguk, ám ő nem hajlandó a kis betegek szenvedéseit kampánycélra használni. Nem tartja etikusnak. Különösen nehéz ez olyankor, amikor nincsenek sikertörténetek.
Más szervezetek is gyakran bajban vannak a személyes történetekkel, ha például olyan személyeket támogatnak, akiknek a társadalmi megítélése negatív. Sok gúnyos, vagy akár rosszindulatú megjegyzéssel kell megbirkózniuk a hajléktalanokkal foglalkozó egyesületeknek, és még többel azoknak, akik a börtönből szabadulók visszailleszkedési esélyeit szeretnék javítani.
Érdemes-e vajon a szív helyett az észre apellálniuk, és racionális érvekkel megközelíteni az adományozókat? Érdemes-e elmondani, hogy mikor a börtönben ülők egyszer kiszabadulnak, az egész társadalomnak az az érdeke, hogy ne elvegyenek, hanem a munkájukkal inkább hozzátegyenek a közös javakhoz? Érdemes-e arról beszélni, hogy aki a problémáira korábban csak bűncselekmény formájában talált megoldást, az néhány év börtön után magára maradva biztosan nem lesz képes másfajta, törvénytisztelő utat találni, főleg, mivel bent, a rabtársaktól sem erre kap képesítést?
Talán adunk pénzt ilyenre is, de sokkal szívesebben adományozunk valamiféle személyes érintettség esetében. Koraszülött gyermekek szülei nagyobb eséllyel adják az 1 százalékukat a csecsemőmentőknek, vagy egy inkubátor beszerzésére egy kórháznak, mint más ügynek.
A vállalatok megnyerésénél sem lehet elhanyagolni az érzelmeket, hiszen döntéshozóik nem kockáztathatják a részvényeseik, illetve vásárlóik jóindulatát. Azok a cégek, ahol komolyan veszik a társadalmi felelősségvállalást, és ki mernek állni egy-egy ügy mellett, nagymértékben befolyásolják az adományozási trendeket, s a kezdeményezésük meghatározó változásokat idézhet elő egy-egy téma társadalmi megítélésében. Az úttörő szerep pedig a legtöbb ember számára vonzó.
Reményt adhat az egyesületeknek, alapítványoknak, hogy egyre pozitívabb a jótékonykodás, az önkéntes munka megítélése. Egyre többen áldoznak nemcsak pénzt de időt és energiát is olyan ügyek megsegítésére, amelyeket valamiért izgalmasnak, érdekesnek tartanak.
Egy multinál dolgozó fiatal ismerősöm elmondta, hogy ő úgy döntött, három részre osztja az idejét: egy rész munka, egy rész hobbi és egy rész önkéntes tevékenység. Mind a hármat egyformán felelőségteljesen, kreatívan és kedvvel csinálja. Egy nagy cég grafikusaként az előadók prezentációit önti formába, a Váci Fegyház és Börtönben működő börtönrádiónak, a Rács Fm-nek önkéntesként háttéranyagokat gyűjt, és időről időre műsorokat egyeztet a fogvatartottakkal. Hobbija pedig a városi golfozás, amit az általa alapított egyesület tesz egyre népszerűbbé.
A jótékonykodás szerencsére ragadós: minél többet támogatnak egy ügyet, annál szívesebben csatlakoznak mások is hozzá, különösen, ha az adományozók között köztiszteletben álló személyek is vannak. Ha pedig látszik, mennyi az előző felajánlás, az emberek hajlamosak túlszárnyalni az előttük adományozót.
A különösen nehéz és társadalmilag vitatott ügyek képviselőinek tehát az a feladatuk, hogy megtalálják azokat a kedvezményezetteket, akik szívesen megosztják a történetüket, akár arccal, névvel is, és akiknek az elbeszélése képes megváltoztatni az uralkodó elképzeléseket. Akiknek – hogy a börtönös példánál maradjunk – elhisszük, hogy odabenn is emberek élnek, akik képesek a változtatásra. Ha ez sikerül, akkor mindenki jól jár, mivel – kutatások bizonyították – a másokra költött pénz boldogabbá tesz, mintha magunkra fordítanánk, sőt, a jótékonykodás és az önkéntes munka az egészségnek is használ.
(a szerző családterapeuta)
Még nincs hozzászólás