A zsemlemorzsától az ecsetig
Egyáltalán nem csodálkoznék azon, ha most egy csapat szövőlány szaladna át előttem, miközben szól a duda, hogy tessék menni blokkolni. A gyártelep labirintusában gyalogolva mintha a gépek surrogását is hallanám, pedig csak a szél zúg a romantikusra töredezett ablakok mögül.
A gyárudvar óráján megállni látszik az idő, és mintha sohasem jártak volna errefelé a szanáló bankok a '90-es években, hogy véget vessenek az 1922-ben alapított Hazai Fésűsfonó és Szövőgyár Részvénytársaság "életének".
Pedig itt készült a magyar textilipar gyűrhetetlen sztárszövete, a terliszter, amiből sosem volt elég. Tisztára házfoglaló hangulatba kerülök, néha valamelyik raktárból rám tolatnak, de semmi vész, mert elérem az ajtót, amire ez van írva: Bakelit.
Meredek lépcsőn küzdöm fel magam az emeletre a hangárhoz, ahol már vár rám a nagy újrahasznosító, Bauer Péter Márton, aki nemcsak tereket, de saját magát is többször újrahasznosította. Először azt hiszem, magában beszél, aztán észreveszem a fülén lógó headsetet.
"Nálam ez egy teljesen normális állapot, és így szabad mind a két kezem. Végül is 3000 négyzetméteren kell mindig ott lennem, ahol éppen kellek. És azt is észrevettem magamon, hogy sokkal kevésbé vagyok ingerlékeny, ha így telefonálok."
Ingatlanhasznosítóként valahogy mindig olyan helyeket szúrt ki magának, amelyek nem kellettek senkinek. Ide is egyharmad pénzzel érkezett nagy vagányan, és pontosan emlékszik az első pillanatra, amikor belépett a gyárépületbe.
"Kapásból beleláttam azt, ami most itt van, csak nem voltam még helyzetben. Nekem a nagy dolgaim mindig véletlenül jöttek. Az első vállalkozásom egy tejdiszkont volt egy szuterénben, ami gyorsan tönkre is ment, mert nem volt elég, hogy csak tejtermékeket és pékárut árultam, de még olcsón is.
A Mester utcai nyugdíjasok viszont imádtak. Aztán a megmaradt száraz kenyeret elkezdtem ledarálni, mert nem dobok ki semmit, alapjáraton ilyen vagyok. Amikor már a darált zsemlemorzsának sem volt elég a hely, feladtam egy hirdetést, hogy morzsa nagy tételben eladó, és két nap alatt elment az egész.
És akkor jött az ötlet: felvásároltam a környék összes száraz kenyerét, és darálókat vettem. Két év alatt bekerültem az első tíz zsemlemorzsa-készítő közé."
A szuterén után éppen máshol próbálkozott, amikor szóltak neki, hogy a Soroksári úton árulják a Hazai Fésüsfonót. Ő pedig első látásra beleszeretett, és eladta a zsemlemorzsagyárat, hogy művészeti bázist építsen.
"Totális outsider vagyok, teljesen kívülről kerültem bele a művészvilágba. A Bakelitben megforduló művészektől és társulatoktól tanultam meg, hogyan kell színházat vagy éppen kiállítást csinálni."
Az első lépés az volt, hogy egy balett-termet épített az L1 kortárs táncegyüttesnek, aztán az együttes már nemcsak próbateremnek használta a teret, hanem előadásokat hívott meg. A művészek kézről kézre adták Bauer Mártont, ő meg kigondolt egy hangstúdiót, egy színháztermet, egy közösségi rádiót és így tovább, azóta sincs megállás. A hely egy kicsit olyan, mint Warhol Factoryja, ahol mindig történik valami.
"Egy helyet szerettem volna, ahol alkotómunka folyik és érték születik. Ma már ott tartunk, hogy az itt felépített infrastruktúrával európai kulturális projekteket is tudunk fogadni. Ők pedig szó szerint beköltöznek egy időre a Bakelitbe."
Közben kiderül, hogy azért van itt némi művészi véna, mert Márton 16 éves kora óta dobol, na jó, most egy kicsit kevesebb ideje jut rá, de a kedvenc fotelje mellett ott áll egy dobszerkó. És a hely neve sem véletlen.
"A barátommal ültünk egy kocsmában, és nevet kerestünk. Három szótagúnak kell lennie, mondtuk, legyen benne magas és mély magánhangzó, és kattogjon. Akkor ugrott be a bakelit – megvan benne minden. És bakeliten jelentek meg azok a zenék, melyeken én felnőttem."
Itt jön az újabb meglepetés, ugyanis Márton húszévesen elkezdett festeni, de abbahagyta, mikor a vállalkozói lét bedarálta. Néhány éve jött elő megint a dolog, és most már nem engedi el ezt a vágyát sem.
"Hét éve már annak, hogy itt is lakom, a Bakelitben, és van egy műtermem a padláson. Végre elkezdhettem komolyan azt csinálni, amit mindig is szerettem volna, amire egész életemben vágytam. Atlasz Gábor festőművész a mesterem, még tanulási fázisban vagyok.
És itt is újrahasznosítok, mert csak hulladékra festek, a képeim kidobott bútorlapokra készülnek. Van egy asztalosműhelyem is, ott rakjuk össze, amire dolgozom. Van, amikor egy kép alapját elkészíteni többe kerül, mintha megvenném a vásznat."
Beszélgetés közben eredeti vasajtókon járunk át, alattunk néhol címeres téglapadló – kiderül, hogy Márton azokat is gyűjti. Aztán az orrunknál fogva húz minket maga felé a konyha, merthogy itt az is van, profi séffel.
A Multi Art Center alapítójáról pedig kiderül, hogy nem mellesleg végzett szakács is. Bauer Péter Márton ma már egy kicsit sajnálja, hogy nem rögtön az elején, tizenhét évvel ezelőtt jött ide lakni, mert akkor szó szerint együtt nőhetett volna fel a szövőgyárból lett Bakelittel, ’akivel’ hamarosan nagykorúak lesznek.
Még nincs hozzászólás