'A végtelen komolykodás nem az én műfajom'
Ritkán történik meg, hogy egy interjú együtt töltött hétvégébe torkollik. De miért is csodálkozom? Varnus Xavérnak nem csak a művészete van tele meglepetésekkel. Az orgonaművész és író rögtön a Balaton-felvidéki házába invitált, ahol két napig mást se csináltunk, mint zenét hallgattunk és beszélgettünk. Először éjbe nyúlóan, majd - mivel mindketten későn kelők vagyunk - a napsütötte kertben.
RIDIKÜL MAGAZIN Az örök Bach mellett Faludy az, akiről a legtöbbet beszélsz.
VARNUS XAVÉR Rajtuk kívül még Fejtő Ferencben is az nyűgözött le, hogy ennyi nyúzás, ilyen szörnyű világok megjárása után reggel nyolckor mindig újra tudták indítani a rendszert. A nagy átlagnak ez nem sikerül, sokan kifulladnak negyven-ötven éves koruk körül. Amikor Fejtővel Faludyt elbúcsúztattuk, akkor találtam rá egy számomra kulcsfontosságú gondolatra. Rájöttem, hogy a nagy öregek titka abban áll, hogy soha, egyetlen pillanatig nem voltak koloncok a saját sorsukon. Nem teherként vitték a saját személyiségüket, így az élet nekik nem mindennapi küzdelem volt, hanem egy magas hőfokon átélt csoda, amit nem befolyásoltak a külső körülmények.
RM Ez szerinted pusztán képesség?
VX Részben képesség, részben talán egyfajta gyakorlat is. Amikor Faludy azt írja, hogy az egész világot csak úgy lehet elviselni, ha az ember körbeveszi magát kétszáz hanglemezzel és ezer könyvvel, akkor azért ebben van igazság. Ha egy lakótelep tizedik emeletén kellene mindennap túlélnem a világ legtöbbször közönyös és rosszindulatú közeledéseit, talán gyorsan elveszíteném a kedvem. Én magam nagyon körülményfüggő vagyok. Bámulom az angolokban, ahogy el tudják érni, hogy évszázadok óta süssön bennük a nap, ha már kint olyan ritkán. Az egész nemzet ülhetne nyakig a depresszióban, de ők inkább a ködökön túli belső napot választják.
Egyszer én magam is belekerültem egy nagyon nyomasztó helyzetbe, és nekem nem sikerült magamban fényt nevelni, ezért hát gyanítom, hogy nincs meg hozzá a képességem. Nagyon korán, tizennyolc éves koromban megnősültem, a feleségem tizennégy évvel volt idősebb nálam. Ez a házasság belekényszerített egy olyan, közel háromnegyed évbe, amikor nem koncertezhettem, mert a feleségem nem vette jó néven, ha úgymond kujtorgok Észak-Amerikában. Be voltam zárva novembertől májusig egy torontói luxuslakásba. Nos, ott a telek olyan hat-hét hónaposak, és semmit nem látsz, csak a lucskot, ami csöpög az égből, minden sáros és szürke. Eddigi életem legkomolyabb depressziós időszaka tört rám. Ekkor rájöttem, hogy én nem vagyok ketrecbe – legyen az aranyketrec akár – való.
Aztán eljött a tavasz, és kiléptem abból az állapotból, visszakerültem a régi közegembe, bicikliztem keresztül-kasul a városon. Ekkor kerültem közel Faludyhoz is, mondhatni, ő mentett ki a házasságomból. Akkoriban a St. Mary utcában lakott, nincstelen emberként, aki innen-onnan kapott ösztöndíjakkal és segélyekkel élte túl a mindennapokat. Rengeteget járkáltunk az Egyetemi Könyvtárba és a Metropolitan könyvtárába. Ott az egész ötödik emelet hatalmas, sötétített üveglapokból állt, székesegyházakra emlékeztető hűvös és félhomály volt. Dübörgött alattunk a város, mi üldögéltünk a hatalmas, kényelmes bőrfotelokban, rengeteget olvastunk, időnként a könyvhalmok felett átbeszéltünk egymásnak. Ezek a délutánok tudatosították bennem, hogy odáig el voltam zárva a saját életemtől.
RM Most is elzárod magad...
VX Ez önkéntes elvonultság. A börtönt az teszi börtönné, hogy nem nálad van a kulcs. Ezt itt és most bármikor feladhatom, változtathatok, elutazhatok.
RM Nálad, itt a Balaton-felvidéken vendégeskedve úgy érzem, mintha kilépnénk az időből, és a kedvenc korszakodba csöppennék vissza. A bútorok, a könyvek, a műtárgyak, az egész miliő varázslatos.
VX Ha áthoznak Afrikából egy elefántot, nem modern bútorokkal pakolják tele a ketrecét, mert attól depressziós lenne, hanem minimum egy pálmával megpróbálják felidézni a természetes közegét. Ahhoz, hogy fel tudtam ismerni, mire van szükségem, két sorsfordító véletlen vezetett. Az első két házasságom között volt pár szabad hetem, és beköltöztem Torontónak egy akkor lenézett, ma már hatalmas becsben tartott, régi viktoriánus városrészébe, a Cabbagetownba. A tornyocskák és facsipkék között egyszerre csak azt éreztem, mintha egy mély álomból ott ébrednék fel, ahol megszülettem.
Később, a kilencvenes évek elején a kisebbik fiammal, Nickkel Franciaországban kirándultunk, mert ő francia állampolgár ugyan, de sosem élt arrafelé. Utunk egyik állomása a Vernon melletti Giverny volt, ahol Monet lakott. Én korábban többször jártam arra, és a fiammal is megszerettem volna osztani ezt a varázslatos élményt. A felső kert tetején van a Monet-ház, majd egy alagúton át kell menni a második kertig, ahol elénk tárul a tó a tavirózsákkal, és a kis patak, ami belefut a Szajnába. Mászkáltunk csak, menekülve a turisták szürke egérhada elől, mikor odajött hozzánk egy nagydarab amerikai. Úgy festett, mint egy tengerészkapitány, így hát nagyon csodálkoztam, mikor elmesélte, hogy megismert engem, mert ott volt a washingtoni koncertemen 1985-ben. Kiderült, hogy a Monet Alapítvány kurátora. Elmondta, hogy most készült el az emeleten két hálószoba rekonstrukciója, és hogy a jövő héten lesz az átadás. Majd megkérdezte, van-e kedvünk ott aludni.
Mikor másnap reggel kinyitottam a spalettát, láttam, ahogy a nap fénye a Szajna felé int, majd megtörvén pettyesen bevilágítja a kertet és tavirózsákat. Hirtelen otthonérzetem támadt. És jött a heves vágy, hogy miért ne alkothatnám meg magamnak ezt itthon.
RM A házad a szenvedélyeid tükre: Goethe képei, Bach-portrék mindenhol. A zene- és filmszoba is a tökéletes műélvezet szolgálatában áll. Rögeszmés vagy?
VX Nagyon. De begyepesedett nem vagyok, üdítő rendszerességgel jönnek új és új szenvedélyek az életembe. Ne úgy képzeld el, hogy ha délután négyig nem találkozom szembe Bachhal vagy Goethével, akkor tombolni kezdek, de tény, hogy kezd csökkenni a komfortérzetem. Látszólag persze ma is a te kedvedért játszottam le a Máté passió elejét, de valójában belső szükségletem, hogy naponta egy-két tételt meghallgassak vagy eljátsszak. Ettől letisztul az elmém.
RM Másik hatalmas szenvedélyed Antallfy-Zsiross Dezső művészete. Tavaly a Berlini Nyári Fesztivál a te hangversenyeddel indult, ahol merész módon tőle adtál elő.
VX Mindig borzasztó erős elvágyódásom volt az 1820-as, '30-as évek világába. Én soha nem Bachot szerettem, hanem mindig azt a hamisított Bachot, amit akkoriban hittek Bachnak. Antallfyra véletlenül bukkantam rá, szinte még gyerekként, és lenyűgözött, hogy ő is ebben a fénytörésben szerette a Mestert. Amikor legelőször játszottam Antallfy egy művét, másnap meghívott a lánya, és elém tárta azokat a kottákat, amelyek a szerző 1945-ben bekövetkezett halála után visszakerültek hozzá. Amíg az ember fiatal, folyamatosan olyan műveket kell játszania, amivel el lehet őt adni. Az ismertségnek az az előnye, hogy bármit játszhatok. Korábban nem reszkíroztam volna Antallfyt, de mikor megtudtam, hogy eladtak előre 3000 jegyet, döntöttem. Tizenhat éves korom óta készültem arra, hogy kivigyem őt és a művét a világ elé.
RM Most, ötvenévesen nagyszabású programsorozattal ünnepelsz a saját balatoni koncerttermedben és szerte a világban. Utólag visszanézve, melyek voltak a pályád sorsfordító pontjai?
VX Egyenlőtlenül fejlődtem, sokáig, huszonöt-huszonhat éves koromig gyerek maradtam. Bár műveltségben sokat magamra szedtem, és a szakmámat már magas szinten űztem, felelőtlen voltam. Visszagondolva, három nagyon fontos mérföldkő volt a pályámon. Az első Párizshoz kötődik, és mesteremhez, a Notre-Dame orgonistájához, Pierre Cochereau-hoz. Mindig ott állhattunk vasárnaponként mellette a nagymisén, és kilestük közben a Mester egyszerű titkát. Azt, hogy az orgona alján van egy kis zug, ahová szünetekben bebújik, és ahol raklapszámra áll a konyak és a cigaretta. Aznap is alámerült, majd a zeneileg legfontosabb résznél, az offertóriumnál kilépett. És engem ültetett a saját helyére, mondván: „Most játsszál te”. Olyan érzésem volt, mint mikor valakit elcsap a vonat. Nem volt ideje kialakulnia az izgalomnak. Játszottam, és azóta sem ismerem az izgalmat, a lámpalázat.
Sorsfordító volt a találkozásom Faludyval is. Egy ismerősöm vitt el az öreg dervishez, akiről addig, míg a folyosón lévő Villon-balladákat meg nem láttam, hátoldalán az ő arcképével, nem tudtam, hogy ő maga az. Rögtön el is mondtam neki három balladát fejből.
A harmadik nagyon fontos esemény a Művészetek Palotájának orgonaavatása volt. Mindig avantgárdnak számítottam a magyar orgonisták között, ahol csak lehetett, igyekeztek megkérdőjelezni a munkásságomat. Csodás pillanata volt az életemnek, mikor Kiss Imre meghívott, és ezzel le merte tenni mellém a garast. Őrületes szakmai ellenszélben készültem, de jól álltak a csillagok, és jó volt a koncert is, így ott maradhattam rezidens orgonistának. Onnantól – még ha nem is szerettek – nem szóltak be többé.
RM Világszerte elismernek: miért fontos ez?
VX Ez az egyetlen kimutatható pontja annak, hogy az emberben van hazaszeretet. Megmagyarázhatatlan ez, egyfajta alapkötődés. Számomra mindig a hazai siker a legfontosabb.
RM Egyszer kérdezted Faludyt, mit vinne magával egy lakatlan szigetre. Mozartot, felelte, és megint Mozartot, és téged. Te mit vinnél?
VX Elvinném az emlékezőképességemet és a képzelőerőmet. És mivel a mesékben mindig három kívánságod lehet, a harmadikat még biankó tartanám. A régi mondás szerint az oroszlán sok megevett bárányból áll. Nekem furák azok az emberek, akik hirtelen megkomolyodnak, és nem akarnak a gyerekkorukra emlékezni. A végtelen komolykodás nem az én műfajom, szóval lehet, hogy a harmadik kívánságom valami elképesztő dolog lesz majd. Annyi mindent hozhat még az élet.
Még nincs hozzászólás