A túlaggódás természetrajza
Azt hiszem, én magam az elsőbe tartozom, vagy legalábbis tartoztam. Most ugyanis, hogy már megszületett a második kisfiam, lényegesen csökkent az „aggódásfaktorom".
Akinek több gyereke van, pontosan tudja, miről beszélek. Az első babánál ugyanis mindent tökéletesen akarunk csinálni, úgy, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és ha valami mégsem úgy sikerül, ahogy a szakirodalomban olvastuk, azt személyes kudarcként éljük meg.
A paramamik állandóan izgulnak
Hosszan gondolkoznak például azon, hogy milyen sapkát adjanak a kicsire a sétához: elég a vékony, vagy legyen a vastag, mert kicsit fúj a szél? Persze, indulás előtt gondosan tájékozódnak a várható időjárásról, és megnézik az interneten a széltérképet is, nehogy valami váratlan vihar keresztülhúzza a számításukat. Ők azok, akik biztosan lemondják a vendégeket, ha a kisbaba kettőt tüsszent, vagy csak szájmaszkban engednek be mást a lakásba, nehogy a gyerek elkapjon valami betegséget.
Na, jó, ezek persze a végletek, ennyire talán én sem rettegtem, de tény, hogy az anyukák mindenen tudnak aggódni, hiszen olyan új élethelyzeteket kell megoldaniuk, amelyekkel korábban még nem találkoztak.
A mama félelmét a gyerek is érzi
Vida Ágnes babapszichológus, a legnépszerűbb magyar kismamablog szerzője szerint nagyon jellemző a túlaggódás, ami a rendelkezésünkre álló mérhetetlen sok információnak is köszönhető. Az utóbbi tíz-tizenkét évben ugyanis tömegesen jelentek meg a kismamáknak szóló könyvek, fórumok és egyéb írások, amelyek segíteni, de ártani is tudnak, hiszen így az anyukák olyan dolgokat is megismernek, amelyekről korábban fogalmuk sem volt, és ettől még jobban megijednek. Már várandósan elolvasnak például mindent a Down- és az Edwards-kórról, és nagy pocakkal azon aggódnak, hogy kizárják ezeket a genetikai betegségeket. Később pedig, ha kullancsot találnak a gyerekben, azonnal a Lyme-kórra gondolnak, holott ennek az előfordulási aránya igen alacsony.
Vida Ágnes olyan esetről is hallott, hogy egy tisztaságmániás anyuka, amikor a kisfia az önálló evést próbálgatta, minden egyes falatnál letörölte a gyerek száját és kezét, ami oda vezetett, hogy egyéves kora után a kicsi nem volt hajlandó egyedül enni, mert ő is átvette az anyuka „félelmét". A pszichológus szerint a stresszt a baba is érzi, de amíg az aggódás nem hatalmasodik el az anya cselekedetein, addig nincs gond.
Az aggódásfaktor a rutinnal csökken
Tény, hogy az első gyereknél még mindent rendszeresen sterilizálunk, fertőtlenítünk és tisztogatunk. A babát is csak az foghatja meg, aki előtte alaposan kezet mosott. A másodiknál már nem főzzük ki azonnal a cumit, ha leesett a földre. Az első babának kétóránként cseréljük a pelenkáját, akár termelt bele, akár nem. Állandóan krémezzük, hintőporozzuk, és árgus szemmel vizsgáljuk a fenekén a pöttyöket. A második gyereket akkor se ébresztjük fel, ha épp elalvás előtt pakolta tele a pelusát. Az első babát még minden este szertartásosan megfürdetjük, a második gyereknél viszont már ki-kimarad a pancsolás. Eleinte csak lágy babazenét és relaxációs zenéket hallgatunk, és lábujjhegyen közlekedünk otthon, később viszont teljes hangerővel énekeljük a Tankcsapda slágereit a gyereknek, mert a visító testvérei mellett is békésen alszik. Az első gyerekről még részletes naplót vezetünk, lelkiismeretesen feljegyezzük a fejlődése minden állomását, pontosan leírva még azt is, hogy mikor mennyit evett, a másodikat viszont már mérlegre se nagyon tesszük, a naplóírásra pedig végképp nem marad idő.
Az a bizonyos „aggódásfaktor" a gyerekek számának növekedésével egyenes arányban csökken. Hiszen a rutin sokat segít – tapasztalatból mondom. Ma már én is sokkal lazább vagyok, és valójában egy nagy titok van: következetesnek lenni. Vagyis ha valami szokást vagy szabályt felállítunk, akkor ahhoz tartsuk magunkat! És fogadjuk el, hogy tökéletesek úgysem leszünk, de a képességeinkhez képest a legjobbat adjuk a gyerekeinknek.
Szóval, anyukák: NO PARA!!!
Még nincs hozzászólás