A testbeszéd is tilos
Olyan törékeny, hogy nehéz elképzelni, amint szál magában vándorol távoli falvakból magányos jógakolostorokba a Himaláján. Hosszú hajával annyira nőies, hogy kiszolgáltatottnak hisszük egy olyan országban, ahol sokkal több a férfi, mint a nő. Tunyogi Henriett táncművész-koreográfus azonban minden évben visszatér az ő Indiájába.
Táncol, tanít, koreografál, és újabban filmez. Büszke arra, hogy két, külföldön forgatott rövidfilmjét meghívták a 2013-as cannes-i filmfesztiválra: a The Livernek rendezője, társ-forgatókönyvírója, producere és főszereplője volt, a To Musicban pedig színésznőként játszott.
A világ két nyüzsgő nagyvárosában, Londonban és Budapesten él, de amikor csak teheti, kilép a minden kényelemmel kibélelt világából, és Indiába utazik. Egyszerű szállásokon lakik, van úgy, hogy többedmagával, amit itthon nem viselne el, egy vödörnyi hideg vizet oszt be úgy, hogy minden nap hajat mos – erről ugyanis sohasem mond le. Az indiai koszttól ég a gyomra, így bőröndjének felét a kekszek, itthoni lekvárok, müzlik teszik ki. Keveset eszik, így a készlet az utazás feléig kitart.
„A tánc is aszketizmus, véres lábujjal táncolni és mosolyogni – ehhez képest a Gangesz hideg vizében megmártózni, vagy a gyaloglás egy piócákkal teli erdőrészben nem is olyan nagy feladat…” – mondja.
Számára a jóga nemcsak filozófia, hanem életforma. Négy évvel ezelőtt, amikor a Himalája tövében, Rishikesh városban jógagyakorlaton vett részt, egyfajta belső sugallatra elhatározta, hogy kipróbálja a negyvennapos némasági fogadalmat. Nem szólalt meg, és a szemkontaktust is kerülnie kellett. Különösen nagy önfegyelemre volt szüksége ahhoz, hogy ő, aki minden mozdulatával képes beszélni, ne használja a testbeszédet se.
„A jógafilozófia szerint nem másoktól kell várni az elismerést, azt, hogy jól érezzük magunkat a bőrünkben, hanem, megszabadulva az állandó megfelelési kényszertől, meg kell ismerni önmagunkat, és megtalálni a belső örömforrást. Az utam második felében egy pici jógakolostorban laktam, 2700 méter magasan a Himaláján. Nagyokat sétáltam, meditáltam, egyedül voltam a természettel. És ott szólalt meg bennem az a bizonyos belső csend. Sikerült meghallanom, és ma már jól érzem magam csupán attól, hogy vagyok.”
Egy nőnek egyedül utazni Indiában nem veszélytelen. Heni bő ruhákban járt, nagy kendőkbe burkolta magát. A homlokára festett pettyel jelezte, hogy férjnél van. Nem félt soha, és ha kellett, segítséget kért. Mint legutóbb, amikor a merülés a megtisztulásért ötvennapos nagy hindu ünnepére érkezett a Gangeszhez, ahová sok millióan látogatnak el ilyenkor. A folyó mentén ideiglenesen felhúzott bádogvárosban lakott, a téli hidegben hálózsákba és kabátokba burkolva aludt, és megmerítkezett a világ legszennyezettebb folyójában. De nem ám csak úgy, bokáig, hanem ahogy a helyiek, a feje búbjáig elmerült! Ki akarta próbálni a lelki és fizikai teljesítőképessége határait, és valami csoda folytán semmi baja sem esett.
„Egyedüli nő voltam, amikor a tömeggel elindultam a Gangába. Kiválasztottam egy óriási hindut, mondtam, hogy te olyan oltalmazó vagy, mint Siva isten, vigyázz rám! Vigyázott is, nehogy elsodorjanak, eltapossanak.”
Ezután még két hónapon át cölibátust fogadó szerzetes tanítókkal járta a Himalája környékének apró falvait. Olyan helyeken fordult meg, ahol nem láttak még európait, és a gyerekek sikítva elszaladtak tőle. A szerzetesek vigyáztak rá, védték akkor is, amikor egy piócáktól hemzsegő erdőn mentek át. Hosszú, csendes sétákat tettek együtt, a férfiak bogyókat, növényeket gyűjtöttek, és a madarak énekéből tudták, hány óra van, esténként pedig tűzceremóniát végeztek, amit Heni csendben, befelé figyelve ült végig. A csend ezúttal is vele volt.
Még nincs hozzászólás