A tánc mágusa és a budai lány szerelme
Micsoda tavasz volt! Mekkora lobbanás! A világhírű szentpétervári Orosz Cári Balett, túl a fényes monte-carlói, római, párizsi, londoni és bécsi vendégszereplésen, 1912 márciusának elején érkezett meg Budapestre. Csupa nagynevű művész, s köztük a társulat legnagyobb sztárja, Václav Nizsinszkij.
Budapest lázban ég, a Népopera (ma Erkel Színház) előtt rengeteg ember vár az esti előadásra. Köztük Márkus Emília, az ünnepelt színésznő és annak első házasságából származó – ahogy Lengyel Menyhért, a Nyugat szerzője írta – érdekesen sápadt leánya, Pulszky Romola, aki nem is magyar, hanem francia színésznő akart lenni.
Az előadás a budapesti közönséget is lenyűgözte, pedig aznap este, betegsége miatt Nizsinszkij nem is táncolt. Pulszky Romola azonban úgy döntött, a társulat valamennyi budapesti előadását megnézi. Másnap már Schumann Carnavaljában gyönyörködött.
„…Hirtelen egy karcsú, nyúlánk, macskaszerű Harlequin vette birtokába a színpadot – írta jóval később. – Noha festett maszk takarta arcát, teste kifejezésteljességétől és szépségétől rögtön ráeszméltünk, hogy valójában egy zseni jelent meg előttünk. Mintha villamos ütés érte volna a közönséget. Mámorosan, megbűvölten, lélegzet után kapkodva követtük ezt az emberfölötti lényt…”
A legerősebb „villamos ütés” őt érte, az ország akkor első drámai színésznőjének leleményes és megállíthatatlan lányát, akire minden valószínűség szerint sokkal mágikusabb hatással volt Nizsinszkij személyisége, mint maga a tánc vagy az egész társulat.
Gyanítom: egyedül a közelébe sem férkőzhetett volna csodálata tárgyának, hiszen a balett igazgatója, Szergej Gyagilev nemcsak a rajongóktól – a világtól is teljesen elzárva tartotta barátját, az isteni táncost. Állítólag még azt sem engedte neki, hogy idegen nyelveket tanuljon, nehogy elszeressék tőle. Imádott „Vacája” így aztán csak oroszul és lengyelül beszélt, s ezeken a nyelveken a mi elszánt Romolánk egyetlen szót sem tudott.
Célja elérésében ez sem jelentett számára akadályt. Ahogyan az sem, hogy időközben a tudtára adták, Nizsinszkij számára a női nem, a női test semmit sem jelent, vagy legalábbis csak annyit, amennyit a színpadon a szerepei szerint el kell hitetnie a közönséggel. Még húszéves sem volt, amikor bensőséges viszonyba keveredett Pavel Lvov herceggel, akitől aztán egyenes út vezette az elhízott dandyhez, az Orosz Balett mindenható urához, a nála húsz évvel idősebb Gyagilevhez.
A budai lányt azonban ez sem zavarta meg tervében. Bár hirtelen fellobbant érzelmei kicsit elhomályosították a látását, hiszen Nizsinszkijt csak ő mondta karcsúnak és nyúlánknak. A mágneses hatást kiváltó táncos valójában alacsony volt, és egyáltalán nem karcsú testű, izomzatát tekintve pedig túlságosan masszív. De a színpadon megváltozott. Ott még azt is el tudta hitetni, hogy legendás ugrásaival megüli a levegőt.
Romola egy ismerős révén bejutott a színfalak mögé – de Nizsinszkijjel nem találkozott. Három hónap múlva, a párizsi fellépésükön újra velük lélegzett, de a nagy találkozásra csak 1912 decemberében került sor, mikor az Orosz Balett másodszor vendégszerepelt Budapesten.
Az egyik előadás után bemutatták a táncosnak, de „a nagy pillanat” egyedül az ő emlékezetében maradt meg. Nem kevés női rafinériával eldöntötte: felvéteti magát az együttesbe, és onnan már minden csak rajta múlik. Gyagilev mit sem sejtve megengedte, hogy csatlakozzon a táncosaihoz, s 1913 augusztusában már Argentínába és Brazíliába utazott a társulattal.
Ki akarta vajon jobban, hogy megtörténjen, ami megtörtént? Romola vagy a sors? A balettigazgató, félve a háborgó óceántól, nem szállt fel a hajóra. Márkus Emília lánya pedig tudta, ez a három hét elég lesz neki rá, hogy Nizsinszkijt magába bolondítsa, hiszen „amit egy nő akar, azt az Isten is akarja”. Mindketten első osztályon utaztak, ugyanazon a fedélzetrészen, egyazon folyosón. Két nappal a Rio de Janeiró-i partraszállás előtt Nizsinszkij megkérte a kezét. Az eljegyzés a hajón történt, a házasságkötés Buenos Airesben, 1913. szeptember 10-én.
Ketten ájultak el a hír hallatán. Elsőként Márkus Emília, hiszen „egy anya megérzi a fenyegető balsorsot”, másodikként pedig Gyagilev, aki a fájdalomtól és a csalódástól esett össze.
Egy híres villa Budán. A szőke csodának nevezett Márkus Emília, korának egyik legnagyobb színésznője itt rendezett be két toronyszobát lánya és a tánclegenda, Václav Nizsinszkij számára, akinek egyfajta aranyketrec is lett ez a ház.
A friss házasok 1914. július 22-én érkeztek meg Budapestre, hogy néhány hét után továbbutazzanak Szentpétervárra, Nizsinszkij édesanyjához, de közben az első világháború kitörése miatt Oroszország felé lezárult a határ. A táncost értesítették, hogy orosz állampolgársága miatt internálják, ám világhírnevére, magyar feleségére és anyósa társadalmi helyzetére való tekintettel, a belügyminisztérium engedélyével továbbra is a villában lakhat, a városba is kimehet, csak Budapestet nem hagyhatja el. Mivel nem magyar állampolgár, színházban sem dolgozhat.
Maradtak a séták a villa kertjében: Nizsinszkij olvasott, rajzolt, zenét hallgatott, mindennap táncgyakorlatokat végzett, tízperces balettjét, a Faunt két hónap alatt jegyezte le saját táncírási rendszerével. "Feleségem anyjának a házában valóban jól éltem - írta a Füzetekben. - Megvolt mindenem. Nem éheztem, de lélekben szenvedtem. Nem szerettem a feleségem anyját. Éreztem, hogy kötelességének tartja, hogy ingyen adjon enni, mert rokon vagyok. Tudtam, hogy a rokonok nem szeretik egymást, ezért a sértődöttet játszottam. Sokat ettem. A feleségem anyja szörnyű asszony volt. Barbár módon viselkedett. Fukarkodott a pénzükkel. Pofozta a szolgálókat. Vicsorítottam rá, ettől még jobban megdühödött."
Nizsinszkij és felesége, Pulszky Romola később is többször lakott a villában. 1944 augusztusában is innen menekültek Sopronba, hogy mielőbb átjussanak a magyar-osztrák határon. 1945 tavaszán ott érte őket a szovjet csapatok bevonulása. Állítólag orosz katonai gépkocsi vitte őket Mittersillbe, ahol két évig éltek, majd Svájcba, onnan pedig Angliába költöztek.
Elmebajából eredően Nizsinszkij akkor már prófétának, sőt, egyenesen a Megváltónak képzelte magát. Egy londoni kórházban halt meg 1950-ben. A felesége huszonnyolc évvel élte túl. Két könyvet írt róla, és Nizsinszkij naplóját is kiadta.
A dél-amerikai turné után Romola első útja haza vezetett, hogy édesanyjának és nevelőapjának bemutassa újdonsült férjét.
Gyagilev Nizsinszkijnek címzett távirata ide érkezett, a hűvösvölgyi villába. Egyetlen mondat, az elbocsátó üzenet: „Az Orosz Balett a jövőben nem tart igényt az ön szolgálataira, ne csatlakozzon hozzánk”.
A szerelmi csalódásból fakadó bosszút a világsajtó is kitárgyalta, a híres táncos és a félretolt igazgató kapcsolata meg is romlott annyira, hogy Nizsinszkij nem sokkal később bekövetkezett őrületének ez volt az egyik kiváltó oka.
„A Gyagilevvel történt szakítása után Václav rengeteg ajánlatot kapott, a párizsi opera is szerződtette volna, de egykori igazgatójának olyan óriási hatalma volt, hogy le tudta állítani őket – mondta legutóbbi budapesti látogatásakor Nizsinszkij unokája, Szakáts Kinga.
– Huszonnégy éves volt, amikor elküldték az Orosz Balettől, és még a harmincat sem töltötte be, mikor 1919-ben utoljára táncolt – a svájci St. Moritz pszichiátriai intézet ápoltjai előtt. Művészi értelemben ott és akkor meg is halt. Az egész táncos-koreográfusi pályája nem volt hosszabb, mint tizenkét év.”
Ami a rokoni szálakat illeti, a világhírű táncos és magyar felesége gyorsan köttetett házasságából két lány született, Kyra és Tamara.
Kyra már nem él; Tamara, túl a kilencvenen, lányával, Kingával (akinek édesapja Szakáts Miklós, a Vígszínház jeles színésze volt) Amerikában, az Arizona állambeli Phoenixben lakik.
„Édesanyámmal több helyen is megfordultunk a világban – mesélte Szakáts Kinga. – Jártunk Londonban, Párizsban, Szentpétervárott, Varsóban. Mindenütt lelkesen fogadták, Nizsinszkij lányaként ünnepelték. Varsóban különösen nagy szeretet övezte, hiszen Nizsinszkij lengyel volt. Bár az unokája vagyok, táncolni sosem akartam, a fiamban sem támadt fel a vágy a balett iránt, talán majd az ő fiában.
Én világéletemben színésznő szerettem volna lenni, és bár az sem lettem, monodrámát írtam Romola Nijinskyről, Arizonában be is mutattam, ám ami legalább ekkora öröm számomra, Budapestre is elhozhattam. Évek óta azon dolgozom, hogy híres felmenőim történetéből játékfilm készüljön. A forgatókönyvet már megírtam.”
2016. május 26. 13:17:29
Üzenet Szakats Kinganak- sokkal többet kellene Magyarországra jönnie,hiszen agyokerei innen is erednek! Talán az elképzelt film megvalósítása is itt történhet meg! Sok szeretettel üdvözli édesapjának egy rokona!🍀Magdolna Viktoria