A tánc az élet legnagyobb bónusza!
- Hű, ez a boszorkány annyira gonosz! – suttogja a mögöttem levő sorban egy egészen apró balerina. Úgy öt-hat éves lehet. Elnézem, ahogy megbűvölten áll, csak áll, mert ülni már nem tud, szinte mintha őt is elvarázsolta volna a boszorkány, aki mindeközben a színpadon mesterkedik csupa-csupa rosszban.
– Tényleg az! – helyesel a másik táncos, szintén ovis, balettruhás kislány.
A Stefánia Palota nézőterén vagyunk, az Ékszer Balettiskola rendes évi záróvizsgájának főpróbáját nézzük, a kicsik egyelőre jelenésre várnak – ők csak a második felvonásban kerülnek a színpadra. Még néhány pillanat, és felkapcsolódnak a nézőtéri fények, szünet lesz.
A kislányok, a nagylányok és a még nagyobbak hercegnőként libegnek a színpadon vagy épp a széksorok között, csivitelnek, láthatóan remekül érzik magukat.
Csak úgy, mint a színpadi boszorkány, civilben Renge Györgyi a balettiskola művészeti vezetője, aki a jelenetén kívül mikrofonnal a kezében, határozott szigorral igazgatta táncosait.
– Nagy az izgalom már ilyenkor – meséli Györgyi –, évtizedek óta hagyomány nálunk, hogy a záró balettvizsgára a szülők és az érdeklődők is eljöhetnek. Ilyenkor mutatjuk meg azt, mit is tanultunk egész évben, mivé áll össze mindaz a munka, idő- és energiabefektetés, amit minden növendékünk, tanárunk hozzátesz a sikerhez.
- Nagy múttal, komoly hagyományokkal rendelkező balettiskola vagytok, de mikor is kezdődött mindez?
– Még 1964-ben, az Angyalföldi Művelődési Házban indultunk Balázsné Mednyánszky Henriette vezetésével, aki egyébként később az én balettmesterem is volt. Az alapvetően amatőröket tömörítő iskola komplett módon oktatta táncosait: a klasszikus balett mellett sztepptáncot és dzsesszbalettet is tanítottak nekik, persze ma sincs ez másképp.
Én is ebben az iskolában kezdtem, a tánc fontos része volt az életemnek. Az igazi szerelem, a legnagyobb ajándék az élettől.
- Táncosnak készültél?
– Nem, alapvetően zenész vagyok. De mindig is vonzott a tánc, habár tudtam, hogy profi nem akarok lenni. Amatőr táncosként éreztem jól magam, és Heni néni mellett nőttem fel, és lettem én is tanár. 1988 óta tanítok, amikor ő nyugdíjba ment, én vettem át tőle az iskolát.
Kimondani is furcsa, de azóta már az én tanítványaim közül is sokan felnőttek, és szerencsére sokan maradtak tanárként az iskolában. Újabb és még újabb generációk nőnek fel mellettünk évről évre. A kimagaslóan tehetséges növendékek pedig továbbszárnyaltak a profi táncos élet felé.
- Az amatőrség azt jelenti, hogy itt mindenki a szabadidejét fordítja a tanulásra, táncolásra.
– Így van, ami a tanításban óriási előnyt jelent. Ugyanis ide mindenki szabad akaratából érkezik, a tánc szeretete hozza, ezért soha nem kell például fegyelmezéssel foglalkozni. Mindenki teszi a dolgát, így a lényegre tudunk koncentrálni.
Egyébként pedig kivétel nélkül minden növendékünket arra biztatunk, hogy a tánc mellett tanuljanak sokat, legyen diplomájuk, nyelvvizsgájuk. A tánc pedig maradjon meg szerelemnek, olyan időtöltésnek, amiből testük-lelkük épülhet.
- Mások-e a balettos, táncos gyerekek, mint korosztályuk nem táncos tagjai?
– Annyiban mindenképpen, hogy fegyelmezettek, jól koordináltak, képesek jól beosztani az idejüket, hiszen meg kell osztani azt az iskola és a balettiskola között. A tánc rengeteg elfoglaltsággal, gyakorlással jár, másképp nem megy.
Jelenleg 900 tanulónk van, a főváros különböző pontjain tanítunk nyolc tanárral, balettmesterekkel. Jelen vagyunk Angyalföldön, Újpesten, Rákoskeresztúron és az Eötvös 10.-ben, de sok óvodában is dolgozunk. Nyár elején lehet beiratkozni az Ékszer Balettiskola következő tanévére (július 17–19-ig), bárki jelentkezhet, aki kedvet érez a tánchoz, nincs felvételi eljárás, csak beiratkozás.
Az pedig majd úgyis szeptemberben derül ki, hogy kinek tetszik igazán a velünk való munka, ki marad meg növendéknek, aki az első év végén már akár ott állhat a színpadon, mint a mostaniak a Bűbáj előadásán.
- Ha azt kérdezem, mit ad, adhat a tánc, arra mit felelsz?
– Az élet legnagyobb bónusza, ebben biztos vagyok. Nincs annál felemelőbb, mint amikor növendékeink ott állnak a színpadon, és meghajolnak. Ezek a gyerekek mást kapnak tőlünk, más mentalitással taníthatunk, nagyobb a szabadság ebben is, mint egy iskolában. Nálunk az egyéni bánásmód egyben látásmód is.
És nincs annál szívet melengetőbb pillanat, mint amikor egy-egy meseelőadásunk után – mert az amatőr táncosaink mellett van egy 16 fős társulatunk is – összecsattannak a gyerektenyerek. Azt hiszem, ezért a tapsért mindent érdemes megtenni!
És ez az a pillanat, ami hirtelen, egy csütörtök délutánon mindkettőnket megérint. Györgyi sajnálkozik a néhány könnycsepptől kissé elmaszatolt smink miatt, én hallgatok, mert a csodák tényleg ilyenek. Visszafogottak, ha kell, szigorúak, erélyesek, de adnak, és cserébe kapnak is. Így van ez rendjén.
Még nincs hozzászólás