'A színpadon csak a jelen pillanat számít'
Hangja mindenkinek ismerős, dalai generációknak jelentenek meghatározó gyerekkori élményt. Nem ismeri a tétlen otthon ülést, mindig csinálnia, alkotnia kell valamit, mondja. Halász Judit most épp egy monodrámát próbál a Vígszínházban, új albumával koncertezik az országban, a fennmaradó időben pedig három fiúunokájára vigyáz.
RIDIKÜL MAGAZIN Színészként színdarabokban játszik, előadóművészként gyerekeknek, családoknak ad koncerteket. Mi a legfontosabb különbség a kétféle színpadi létezésben, és hogy hat egymásra a kettő?
HALÁSZ JUDIT A színész a partnerével van kapcsolatban, csak távolról érzékeli a nézőteret, az előadónak a közönség a partnere. Amit a koncertjeimen csinálok, azt én találom ki, én szerkesztem, száz százalékban tudom vállalni. A szerepeket, amelyeket rám osztanak, nem feltétlenül. Számos összetevője van annak, ahogy egy előadás kialakul. Sok múlik a szereplőkön, magán a darabon, a szerepen, az adott rendező értelmezésén.
Várkonyival (Várkonyi Zoltán rendező, a Vígszínház legendás igazgatója, a szerk.) azért is szerettem dolgozni, mert mindig azt mondta a színészeknek, hogy „hozzál valamit”, tehát beindította a fantáziánkat, arra késztetett, hogy keresgéljünk magunkban, találjunk összefüggéseket a szerep, és a saját személyiségünk között. Ma nem sok rendező dolgozik így. Sokan szeretik maguk kitalálni még azt is, amit érdemesebb lenne a színészre bízniuk. Visszatérve a koncertekre és a dalaimra: eleinte Bródy segédletével készültek az albumok; szerkesztett, megzenésített, segített verseket keresni.
Ugyanis nem minden vers megzenésíthető: van, amihez illik a zene, és van, amit visszadob. Az is fontos, hogy mik azok a versek, amelyeket szeretnénk megmutatni, kik azok a költők, akikről „hírt szeretnénk adni”. Ezek alapvető, személyes kérdések, ezért aztán az albumok is nagyon személyesek. A legújabb, Kezdődhet a mulatság című albumon a legszemélyesebb dal a „középső fiú”-ról szól. A mesék valójában nem a „középsőkről” szólnak, és én szerettem volna a középső unokám arcára egy kis mosolyt csalni. Hát sikerült! Persze, ezt is Bródy segítségével...
RM Mi volt a legfontosabb, amit önmagáról tanult a sok gyerekelőadás során?
HJ Hogy képes vagyok velük kommunikálni, szót érteni. Hogy bizalmat tudok ébreszteni bennük. Ezt nem tudtam magamról, mielőtt koncertezni kezdtem. Csak a gyakorlatban lehet rájönni arra, mitől, és hogyan épül ki ez a bizalom. Az a fajta bizalom, amikor előadás után sok-sok gyerek áll ott sorban, és mindegyik akar valamit mondani vagy kérdezni, de némelyik inkább kivárja azt, hogy elmenjen az összes többi, és elmondhassa négyszemközt. Talán megoldást sem vár tőlem az a gyerek, csak szeretné, hogy meghallgassák. Hogy olyasvalaki hallgassa meg, aki közel áll hozzá. Ez nagy dolog, és hallatlan felelősségérzetet szült bennem mindig is. Hiszen egy gyerek bizalmával nem szabad visszaélni.
RM Gyerekként voltak meghatározó színházi élményei?
HJ Amikor kicsi voltam, működött az Úttörő Színház, meg az Ifjúsági Színház. Ezek attól voltak fantasztikusak, hogy isteni színészek voltak oda „kihelyezve”, akiket különböző, főleg politikai okok miatt nem szerződtettek rendes kőszínházhoz. Az én gyerekkoromban a darabok gyakran a gyerekek nevelését szolgálták, nem feltétlenül etikai, inkább politikai értelemben. Sok mindent elhitettek velünk gyerekként, amiben, sajnos, később csalódnunk kellett.
De a színészek nagyon jók voltak, és olyan erősen hatottak az első élményeim, hogy azt éreztem, akár éjjel-nappal ott lennék a színházban. Csodaként éltem meg, hogy ott ülhettem a nézőtéren. Öt-hat évvel a háború után jártunk, Budapest nem csillogott-villogott, sok volt még a romos épület. Az Úttörő Színház (a mai Új Színház) épülete viszont kívülről is csodaszép volt, odabent vörös bársonyszékek, gyönyörű páholyok, aztán egyszer csak kigyúltak a fények… Egészen más volt a világ, mint kint.
RM Érettségi után egyből felvették a Színművészetire, és erős filmszerepekkel indult a pályája, a hatvanas-hetvenes években kifejezetten sok filmben játszott. Később, részben talán a gyerekalbumok sikerének köszönhetően is, ez abbamaradt. Számított erre?
HJ Eszembe sem jutott. Utólag vettem csak észre, hogy hoppá, jé, de érdekes... Csodálkoztam, mert úgy éreztem, hogy annyival lazább és tudatosabb vagyok, annyival könnyebben csinálok meg sok mindent színészileg is, hát milyen hülyeség, hogy nem használják ki, akik pedig kihasználhatnák. Én rengeteget tanultam abból, hogy egyedül ki mertem állni a színpadra, egy nagyon nehéz közönség elé. Ahogy már mondtam, az előadónak a közönség az egyetlen partnere, az én közönségem ráadásul válaszol is, ha kérdezem őket: még őszinték, nem udvariaskodnak, ha nem tetszik nekik valami. Emberileg, színészileg, intellektuálisan – mindenhogyan sokat adott a koncertezés. Aztán telt-múlt az idő, és felettem sem ment el nyomtalanul. Változtam én is. De hál’ istennek, nem vagyok boldogtalan.
RM Ha már a boldogságnál tartunk: többször említette, hogy nem különösebben spirituális felfogású. Miből fakad önnél a belső egyensúly?
HJ Mérleg jegyű vagyok, mindig törekszem az egyensúlyra. Az az igazság, hogy fontos nekem, hogy jól aludjak. Nem szeretek éjjel felébredni arra, hogy bánt valami, főleg úgy nem, hogy én okoztam. Rosszul tűröm a konfliktust, úgyhogy kerülöm is, de ez pusztán önzés, mert, mondom, szeretek jól aludni (nevet).
RM A konfliktuskerülésből nem marad hátra feszültség?
HJ Nem igazán. Akkor vállalom a konfliktust, ha valami fontos, és azt meg kell védenem. Mindig mérlegeltem, hogy mi miatt érdemes konfrontálódni, és mi miatt nem. Azért kerültem nehéz helyzetekbe is. Ha például színészként megtetszettem valakinek, és elhívott egy szerepre, filmben, tévében vagy színházban, én viszont úgy éreztem, hogy nem tetszik sem a szerep, sem a darab vagy a forgatókönyv, sem az ember, aki felkért – az már önmagában szörnyű szituáció. Ha elvállalom, olyan helyzetbe hozom magam, amilyenbe nem szeretnék kerülni. Ha nem csinálom meg, akkor azt meg kell mondani. Igen ám, de hogy mondod meg valakinek, aki téged választott, aki „megkérte a kezed”, hogyan utasítod el úgy, hogy ne bántsd meg? Rémes!
RM Sokat dolgozik, mind a mai napig. Gondol néha arra, hogy meddig lehet ezt ilyen intenzíven bírni?
HJ Nem nagyon foglalkozom ezzel. Lehet, hogy kellene? Amíg nincs időm ilyesmin elmélkedni, addig jó, azt hiszem (nevet). Az öregedés ott kezdődik, amikor az ember elveszti az érdeklődését a saját dolgai iránt. Hál’ istennek, engem még érdekelnek a munkáim, és más munkája is. Visszavonulni nem könnyű. Az érzés, hogy már nincs szükség valakire, a munkájára, megviseli az embereket. A színészet egyébként meg is követeli, hogy folyton dolgozzam, nem lehet ellustulni. Ez egy nehéz pálya. Ha már rajta vagyunk a saját utunkon, akkor is ugyanolyan nehéz. Mindennap újra kell kezdeni, a tegnapi siker ma már nem érvényes. A színpadon csak a jelen pillanat számít.
RM A kétezres évek elején daganatos betegségen esett át, és az idő alatt sem adta fel a munkát, akkor készült A varázsfuvola-lemeze. Ez tudatos döntés volt?
HJ Ha csak a betegséggel foglalkozik az ember, akkor az eluralkodik rajta. Akkoriban színpadra menni nem tudtam, otthonról elmenni nem volt kedvem, se erőm, de gyakran voltam viszonylag jól, vagy legalábbis jobban. Olvasgattam, videókat néztem, ez nem volt gond, viszont én hozzászoktam ahhoz, hogy mindig létrejön valami, ha foglalkozom vele. Nem szeretek tétlenül ülni otthon, muszáj csinálnom valamit.
RM Mi volt a legnehezebb abban az időszakban? Az elmúlás gondolata, a félelem?
HJ Félni nem féltem, megbíztam az orvosaimban, akik megígérték, hogy meggyógyulok. Leginkább elegem volt az egészből. A kezelésekből, hogy mindegyik újabb és újabb nyavalyát hozott, amit utána szintén kezelni kellett. Azt vártam, hogy szűnjön már meg az egész. Aztán az ember észre sem veszi, amikor megszűnik, mert az is olyan fokozatosan történik. Egyszer csak már nem kellett negyedévente kontrollra járni, aztán nem kellett félévente sem, aztán már csak évente egyszer… Szép lassan történt.
RM Hétvégenként koncertezik, napközben új darabot próbál, esténként játszik. Mi jelenti ilyenkor a pihenést?
HJ Most nem nagyon jut rá idő, ez egy sűrűbb időszak karácsonyig. Azon például érzem az idő múlását, hogy több idő kell a regenerálódásra, mint régebben. Jó lenne hetente két szabadnap, de hát ilyenkor nincs egy sem. Nekem az a legfárasztóbb, hogy mindig, mindenhol ott kell lenni időre, jól kinézni, megfelelő ruhában lenni, megfelelő hajjal, sminkelni… Szabadság az, amikor nem mondják meg, hányra menjek, hogyan legyek felöltözve és mi legyen a fejemen, és nem azt olvasom, amit kell, hanem ami érdekel. Ezért szeretek utazni, mert olyankor nem kell semmivel foglalkoznom, „kiszolgálnak”, az jólesik nagyon. Télen szeretünk nagyokat síelni, és gyakran visszük az unokákat is.
RM A három unoka vajon tudja, hogy a nagymamájuk zenéje milyen sokaknak meghatározó élmény?
HJ Á, ez nem foglalkoztatja őket! De hát így a jó. Furcsa nekik például, ha felismernek az utcán. Most már hat-, nyolc- és tízévesek, fiú mind a három, ami nem könnyű mulatság. Konkurálnak egymással, megvívják a harcaikat rendesen… Úgyhogy nem panaszkodom, zajlik körülöttünk az élet.
Még nincs hozzászólás