A szeretet hatalmáról
A mese, amely egy esélyek nélkül született kislányról szól, bizony megtörtént. Így szól
Volt egyszer Magyarországon egy kislány, nevezzük Sárikának. Sárika vér szerinti édesanyja 16 éves volt, s még gimnazista, amikor egy futó kapcsolatából kislánya megfogant. Amikor a terhesség kiderült, a lány édesanyja úgy döntött, a gyerek nem kell. Nincs arra mód, hogy megtartsák. Ha már a lánya ilyen bolond volt, majd ő rendbe hozza a dolgot.
Lányát vidékre küldte a nagymamához, és intézkedett róla, hogy szülés után Sárikáról lemondjon. Így is történt. Erre a gyerekre nincsen szükségünk, mondta a szülést levezető orvosnak a nagymama. Arra kérem, intézkedjen. Szoptatásra se vigyék ki a csecsemőt. A frissen szült 16 éves gyereklány így hát lemondott Sárikáról, és elhagyta a kórházat, ahol megszülte őt.
Mivel Sárika életveszélyes szívhibával született, két hónaposan megműtötték. Az orvosok olyan tökéletes munkát végeztek, hogy a kislánynak a szívével soha többé problémája nem lett. De ezt akkor még senki sem tudhatta. Sárika nagyon rossz esélyekkel indult el az életbe.
Féléves korában az állami ellátórendszerbe került. Tizenöt hónapon át csak feküdt az intézeti kiságyban. Tizenhat hónapos korában egy hét hónapos csecsemő szintjén volt csupán, és állapota napról napra romlott. Mivel semmiféle érdeklődést nem mutatott a külvilág dolgai iránt, viselkedése alapján oxigénhiányos agysérülésre gyanakodtak az orvosok.
A neurológusok fel is állították a diagnózist: fejlődésével párhuzamosan romló agyi sérült. Nem volt megfelelő izomtónusa. Néha begörcsölt, ezért az epilepszia gyanúja is felmerült. Örökbe Magyarországon persze senki sem fogadta. A csecsemőintézetben rendesen ellátták.
Etették, fürdették, pelenkázták. Csak éppen nem szerették. Tizenhat hónapos korában még nem tudott ülni, nem kezdett el beszélni és nem mosolygott. Ha valaki a karját nyújtotta felé, két tenyerét arca elé kapta és sírni kezdett.
Aztán jött egy asszony Kanadából. Egy magyar származású nagymama, aki Torontóban született lányának akart egy magyar gyereket örökbe fogadni. Amikor elindult Magyarországra, a mélyen vallásos lánya azt mondta, keressen nekik egy örökbe fogadható gyereket. Lehet cigány, lehet beteg, lehet fiú, lány, akinek otthonra van szüksége. Ezzel a megbízással érkezett Erzsike – nevezzük őt így – Magyarországra.
Végigjárta a magyar hatóságokat, és megtudta, hogy csak olyan gyereket fogadhat örökbe, aki Magyarországon senkinek nem kell. Így jutott el Sárikához. Fél éven át mindennap meglátogatta, s látta, hogy az intézetben hogyan zajlik az élet.
Megkérdezte a gondozónőket, hogy miért nem veszik ölbe, miért nem babusgatják a kicsiket. Azt válaszolták, hogy túlságosan nagy az intézetben a fluktuáció. A gondozónők jönnek-mennek. Nem szabad megengedni, hogy a gyerekek kötődjenek hozzájuk, mert akkor túl nagy lesz a trauma, amikor el kell válniuk.
Sárika akkor még úgy feküdt ott az intézeti kiságyban, akár valami rongybaba. Ám amikor Erzsike ölbe vette, már rámosolygott.
Az elkövetkező fél évben orvosi igazolásokat, munkahelyi és környezettanulmányokat, biztosítási és jövedelemigazolások garmadáját kellett beszerezni ahhoz, hogy a kislányt örökbe fogadhassák. Így történt, hogy a másfél esztendős, diagnózisa szerint szívbeteg, romló állapotú agysérült Sárika végül megérkezett Kanada fővárosába.
Fázós, esős reggelen indult Ferihegyről, és havas tél közepén szállt le a gépről Kanadában. Eleinte nem volt könnyű vele, ha megkaparintott egy játékot, görcsösen szorította, és ha valaki el akarta venni tőle ütött, rúgott és harapott.
Testvére, a szintén örökbe fogadott Sam, nem is értette, hogy mi baja van az új testvérének. Anyukájuk otthagyta érte a munkahelyét. A férje azt mondta, ennek a gyereknek szüksége van rád. Majd én többet dolgozom. És így is történt. A férfi másodállást vállat, felesége pedig otthon maradt a gyerekekkel. Sárikával pszichológushoz járt, fejlesztő játékokat tanult. És legfőképpen szerette. A kislány az első kint töltött fél év alatt felállt, elindult, szaladni, beszélni és nevetni kezdett.
Tizennégy éves korára pontosan ugyanolyan jókedvű, egészséges, sőt rendkívül jó képességű kiskamasz lett, mint a többi vele egykorú gyerek. Gyors felfogású, kimagaslóan éles eszű, jó tanuló. Az iskolában, ahová jár, a legtöbb tárgyból kilencven százalék felett teljesít. Angolul és franciául hibátlanul beszél, és a magyar szót is érti, de nem szeret magyarul beszélni. Tudja, hogy örökbe fogadták, de ez egyáltalán nem érdekli.
Az ő családja édesanyja, édesapja, testvérei és nagymamája, azok az emberek, akik magukhoz fogadták. Őket szereti, vér szerinti szüleiről, életének első tizenöt hónapjáról nem akar tudni. Azt mondja, ő akkor született meg, amikor örökbe fogadták. Ha ez nem történik, talán már nem is élne.
Még nincs hozzászólás