A Ridikül gépezetének irányítója
Eckhardt Balázs rendező a Ridikül gépezetének feje a stúdióban, ő irányítja a karokat és a lábakat. Rögtön tudja, ha egy vendégnek rossz a hangulata, de a legnehezebb helyzetekben is képes nyugodt maradni. Munkája során annyi élményre tett szert, hogy vallja, már most három ember helyett élt.
„A gimnázium filmklubjában szerettem bele a játékfilmezésbe, ez tűnt a személyiségemhez legközelebb álló szakmának, először mégis tanítóképzőbe jártam, és én voltam a legjobban meglepve, hogy elsőre fölvettek a Színház- és Filmművészeti Főiskolára, tévészerkesztő-adásrendező szakra. A rendszerváltás utáni Magyarországon itt oktattak először műsorszerkesztést és adásrendezést, olyan tanárokkal, mint Szinetár Miklós, Dömölky János és Kepes András.
Idestova harminc éve dolgozom a szakmában, sok produkcióban működtem már közre, a dokumentumfilmezéstől a kereskedelmi televíziós műfajokig, például a Sakk suliban, az Űrgammákban és a Való Világban, mégis életem egyik legmeghatározóbb élménye a Koffer című 76 részes utazási magazin volt, mivel ennek köszönhetően az egész világot bejártam. Olyan komplex életszemléletet adott, ami azóta is meghatározza a mindennapjaimat. Budai gyerekként nőttem fel, de volt olyan időszak az életemben, hogy több hónapra kiköltöztem az erdőbe, megismertem a korlátaimat, és rájöttem, mennyivel boldogabbak a sokkal egyszerűbb körülmények között élő emberek.
Nagyon szeretem a Ridikült, ezt a műsort nem lehet nem élvezni. Komoly fejtörés előzte meg a létrejöttét, a stábtagokkal együtt találtuk ki a konstrukciót, és mivel tudtuk, hogy nőknek szóló műsor, egyértelmű volt, hogy minél több nőnek kell részt vennie a készítésében. Így merült föl Kovács Gabriella neve is, akivel hetenként váltjuk egymást a rendezői székben.
Hat kamera képét látom a vezérlőkocsiban, és az előttem lévő pulton keresztül kommunikálok a stábtagokkal. Nagyon sok múlik az ütemezésen: valamikor hagyni kell, hogy meglóduljon a beszélgetés, míg másszor jobb a csend. Annak is jelentősége van, hogy egy vallomás után meddig mutatom a beszélő arcát, miközben végig nagyon figyeljük a többieket, hiszen egy jól elkapott reakció gyakran többet elárulhat a nézőknek, mint maga a hozzászólás. Ezért már amikor leülnek a vendégek, tudnom kell, hogy kinek milyen a hangulata: ebben segít egy asszisztens, aki előre jelzi, ha gond van, esetleg valaki dühös vagy izgul.
Most először dolgozom együtt Jakupcsek Gabriellával: nagyon tehetségesnek, profinak tartom. Nagyon empatikus, miközben keményen kézben tartja az események menetét, ami előnyére válik a műsornak. Tudatos, okos, fegyelmezett – öröm vele dolgozni, és mindig jelzem, ha valamilyen helyzetet jól oldott meg, hiszen jóleshet tudnia, hogy ott vagyunk a háttérben, és figyelmesen segítjük a munkáját.
Azok az emlékezetes adások a számomra, ahol a szereplők a nézők előtt megnyílnak, és meg merik osztani például a gyereknevelés kudarcait, a betegségüket, vállalják önmagukat, a hibáikkal együtt – vagyis amikor egy olyan mesterséges közegben is, mint amilyen a tévéstúdió, látom előbukkanni a valódi embert. Amúgy is nagy tisztelője vagyok a női nemnek, de azt kell, hogy mondjam, utazásaim során rájöttem, hogy a magyar nők simán a legjobbak között vannak az egész világon. Csodálatosak, és nemcsak külsőleg, hanem belsőleg is. Mi, férfiak még nem ismertük be, de már rég ők vezetik ezt az országot, érzik is a szerepük súlyát, mégis szerények és alázatosak maradtak. Ebben a műsorban rengeteg ilyen hölgyet láthatok egy helyen, akiket a nézőknek is érdemes bemutatni.”
Még nincs hozzászólás