A pletyka jó oldala
"Azt hallottam rólad, hogy nem köszönsz a kollégáidnak. Azt gondolják, neked ez derogál." - hívott félre egy nap a főnököm. Mi? Kik? Mikor? Hol? - merültek bennem fel sorra a kérdések. Hiszen én mindig igyekszem kedves lenni mindenkivel. Sokkoló volt hallani, hogy mások rólam beszélnek a hátam mögött, ráadásul nem éppen pozitívan.
Pedig valószínűleg nincs olyan ember a Földön, akiről a háta mögött ne pletykáltak volna ezt-azt. A kutatók az utóbbi években arra világítottak rá, hogy ez az ‘információcsere’ életünk szerves része, sőt, evolúciós fejlődésünk elengedhetetlen kelléke. Úgy vélik, számos hasznos hozadéka is van a susmusnak, például megtanít egy adott közösség normáira. Esetemben attól kezdve banális módon hangosan köszöntem minden kollégának, és néhány héttel később a főnököm nyugtázta: elhallgattak az éles nyelvek.
A negatív példa szerepe
Persze akad, aki okosabban, mások hibájából tanul. Új helyre kerülve az ember ösztönösen azt kezdi kutatni, kivel kell jóban lenni, kinek a kezében van a legtöbb információ ahhoz, hogy fel tudjuk térképezni a közösség belső viszonyait. S mivel a negatív példák jobban beleégnek a tudatunkba, mint a pozitívak, hatásosabbak is.
Szilícium-völgyi cégek már 1985-ben bebizonyították, hogy ez a fajta információcsere elősegíti az új kollégák beilleszkedését. A pletykálásnak köszönhetően az újoncok hamar megismerték az irodai elvárásokat, vagy hogy például mit nem engedhetnek meg maguknak a főnökkel szemben.
Az elpletykált negatív történetekből megértjük a helyi normákat, és megtudjuk, hogyan viselkedjünk, és kihez miként viszonyuljunk. Ha azt halljuk, hogy valaki ‘lenyúlta a beosztottainak szánt juttatásokat’, vagy épp egy ‘mindenkinek udvarló nőcsábász’, máris a helyükön kezeljük a dolgokat.
Közösségképző erő
‘A pletykálás a lányok módszere, hogy napi szinten elszórakoztassák magukat az unalmas percekben’ – véli egy marketinges barátnőm, aki nem is sejti, ezek a ‘kávészünetek’ milyen fontos részei az ő életének is. A kutatók szerint ugyanis a pletykálás erősebb kapcsot képez az emberek között: a résztvevők úgy érzik, egy csapatban játszanak.
‘Mikor a megvettem a lakásom, szinte »alienként« éltem az ismeretlen szomszédok között, nem vagyok az a barátkozós típus. Egyszer hazafelé mégis szóba elegyedtem az egyik szomszéd nővel a liftben. Elpanaszolta a történeteit a hangoskodókról, a szemetelőkről és a felső szomszédról, aki beáztatta a lakását. Megtudtam azt is, ki hány éve lakik itt, és milyen volt a lakásom előző tulajdonosa’ – mesélte másik barátnőm, mikor az új lakóközösségbe való beilleszkedésről kérdeztem.
Bár sokan elsőre elítéljük a szót is, hogy ‘pletyka’, az információ valójában kapcsolatot jelent, sőt, az összekötő személyeknek hatalmat ad a kezébe.
Csak másokról tudunk beszélni?
A felmérések szerint a beszélgetések kétharmadát adják a személyes kapcsolatokról, rokon- és ellenszenvekről szóló diskurzusok, anekdoták. Napjaink csupán egyharmadában beszélgetünk olyan témákról, mint a munka, a sport, a politika vagy a zene – s valljuk be, ezeket is sokszor átitatják a személyes kapcsolatok.
‘Az, hogy ezek a témák ilyen kiemelkedően fontosak számunkra, jelzi, hogy a nyelvnek tulajdonképpen ez az elsődleges funkciója’ – írja a téma kutatója, Robin Dunbar brit evolúciós pszichológus. Szerinte a pletykálás az, ami az emberi társadalmakat működőképessé teszi.
Valóban belénk van kódolva?
Az egyik népszerű elképzelés a pletyka eredetéről az 1990-es évekből származik. Eszerint korábban őseink, akárcsak a majmok, vakarászással, bolhászással mutatták ki az elkötelezettségüket a családtagjaik, barátaik irányába. Később a beszédnek köszönhetően ez a fizikai jelzés verbálissá alakult, így több ember felé is kifejezhettük a kötődésünket, s a közösségek nagyobb méretűvé válhattak.
Más elképzelés szerint az ősembereknél az együttműködés szülte az első ‘pletykálást’. Mivel meg kellett beszélni, ki milyen feladatot lát el a vadászat, a gyűjtögetés során, megfogalmazták az első kritikákat is. Klaus Zuberbeuhler, a brit St. Andrews Egyetem kutatója szerint a nyelv egyenesen a társas viselkedés, például a kibeszélések miatt született meg.
‘Elődeinknek tudniuk kellett, ki kihez tartozik, ki kit támogat’ – írja. Az igazi sztorizás ugyanakkor a tűz mellett alakulhatott ki: míg az ősember napközben az élelemszerzéssel és a túléléssel volt elfoglalva, az esti történetmesélések hozhatták létre azt az összetartó erőt, amivel a csoport működőképesé vált.
Még nincs hozzászólás