A pataktól a mosógépig
Ki ne ismerné a szép szőke árvát, Iluskát, aki a kis patakban mossa a ruhát? Pedig a múltban a mosásból hiányzott minden költőiség: nagy kitartást igénylő, kemény és monoton fizikai munka volt. Manapság, az automata mosógépek kényelmes világában el sem tudjuk képzelni, hogy egykor a mosás valóságos társadalmi eseménynek számított.
Egykor a mosó lányoknak és asszonyoknak télen-nyáron hideg vízzel kellett minden egyes ruhadarabot, textíliát átmosniuk olyan tisztítószerrel, amilyenhez éppen hozzájutottak.
Mosófű, szóda, sulyok
Az ókori Indiában például szappanfű terméséből készítettek mosószert, Egyiptomban pedig ismerték és használták a szódát is. A római városi mosodákról már írásos források is megemlékeznek: a ruhákat nagy, mosószerrel feltöltött dézsákba tették, a dolgozók pedig taposták őket.
A középkorban a városokban az asszonyok főként közösségi mosóházakban mostak, ahol csekély pénz ellenében melegített vízhez lehetett jutni, és rendelkezésükre álltak dézsák is. A mosáshoz használt szappanfüvet gyakran illatosították szurokfűvel vagy levendulával.
Az idő múlásával a textíliákat mosósulyokkal (ez egy vastag, téglalap alakú nyeles falap volt) csapkodták, illetve gyökérkefével dörzsölték, hogy minél tisztábbak legyenek. A gazdagabbak mosónőt alkalmaztak. Sok helyen volt mosóhelyiség, de leginkább az udvaron zajlott a művelet, nagy dézsák és mosópad – ezen sulykolták a ruhát – használatával.
A módszerek a későbbiekben sem változtak. A szegény családoknál a háziasszony továbbra is maga végezte ennek a roppant megterhelő műveletsornak minden egyes részét: a vízhordást – mivel a falusi házaknak csak töredékében volt udvari kút, ez is komoly erőfeszítést igényelt –, a dézsák megtöltését, a nehéz vizes ruhák emelgetését, sulykolását, öblítését, kifacsarását és teregetését.
A szennyest összegyűjtötték, hiszen egy-két ingért nem volt érdemes belekezdeni ebbe a tortúrába. És akkor még nem beszéltünk a fehérségről! Ritka kitartás és fizikai erő kellett az igazi fehérség megközelítéséhez, így annak az asszonynak, aki vakító fehérre tudott tisztítani egy inget, komoly tekintélye lett a közösségben.
Mosószerként leggyakrabban hamuzsírt, lúgot, szalmiákot, illetve egyre inkább háziszappant használtak. A mosószert vagy a szappant a vízben feloldották – a nagyon mocskos részeket jól bekenték vele –, azután az egészet egy éjszakára ázni hagyták. A legpiszkosabb zoknikat és a fertőtlenítendő holmit pedig kifőzték
Teknő a mosókonyhában
A zsír- és olajfoltos ruhadarabok tisztításának évszázadokig használatos módszere volt, hogy a foltos részt felmelegített vizeletben áztatták két napig, majd kinyomkodták, kiöblítették, és – jó esetben – a folt eltűnt.
A szárítást bokrokra, fűre való gondos kiteregetéssel oldották meg, a nap jótékony sugaraira bízva. Ám télen nehéz volt vízhez jutni, száradás helyett pedig a szabadban összefagytak a ruhák, így a szegények a hideg hónapokban általában lemondtak a tiszta holmik viseléséről.
Még az 1930-as évek Magyarországán is hatalmas, fából készült mosóteknőben mostak, kemencében vagy üstben felforralt vízzel. Általában a városi házak jellemzője volt, hogy külön helyiséget, mosókonyhát építettek e célra. És – mint József Attilától is tudjuk – a padláson teregettek.
Keverőszerkezetek
A mosás megkönnyítését szolgáló szerkezet, a mosógép előde már Leonardo da Vinci vázlataiban megtalálható, de az első, mosásra alkalmas masinát John Tyzacke mérnök szabadalmaztatta 1691-ben Angliában. Ez tulajdonképpen egy fazékra helyezett vesszőkosár volt.
Az 1750-ben piacra került „yorki mosógép” egy olyan fakád volt, amelybe keverőszerkezetet építettek. Alva J. Fisher 1901-ben alkotta meg Thor nevű, horganyozott káddal és elektromos motorral felszerelt masináját, mely felváltotta a rossz hatásfokkal működő, gázzal, illetve gőzzel üzemelő elődöket.
Érdekesség, hogy a mosáshoz hasonlóan a szappankészítés és -szállítás is női mesterség volt a történelem folyamán. A női egyenjogúság, a női munkavállalók számának növekedése és a technikai fejlődés azután e téren is változást hozott.
A budapesti mosónők életéről szóló kevés beszámoló alapján elmondható, hogy az első világháborúig az ún. pucceros asszonyok szervezett csoportokban, a főváros nagyobb terein, illetve piacok környékén várakoztak naponta munkára. Az egyik nagyobb gyülekezőhelyük a Deák tér volt, József Jolán az édesanyjáról írt visszaemlékezésében is ezt a teret említi. A mosónők - noha munkájuk a legnehezebb házimunkának számított - a legrosszabbul fizetett, legalacsonyabb presztízsű alkalmazottak közé tartoztak. Általában az élettől meggyötört, de erős fizikumú nők vállalkoztak e munkára, akik a rossz szociális helyzet mellett általában rossz egészségi állapotban is voltak.
A II. világháború után Magyarországon is általánossá vált a nők munkavállalása. A dolgozó nők életének megkönnyítésére hozták létre 1948-ban az állami mosodahálózatot, a Patyolat Mosoda és Vegytisztító Nemzeti Vállalatot. A mosógépek elterjedésével – az első, teljesen automata mosógép 1946-ban került piacra Amerikában – e mosodák jelentősége csökkenni kezdett.
Napjainkban önkiszolgáló mosodákban is moshatja ruháit, textíliáit az ügyfél, a rendelkezésre álló gépekkel – fizetség ellenében. Ezzel ismét kialakulhat egy társadalmi találkozóhely, létrejöhet egyfajta közösségi élmény, melyben hajdan dédanyáinknak is része volt, mikor a patakparton a ruhákat mosva pletykálkodhattak.
Még nincs hozzászólás