A párkeresés férfias művészete
Az ezüstszürke bundájú óriási hím gorilla érdeklődve nézegette a ketrece előtt nyüzsgő embergyerekeket, fiúkat és lányokat. Egy piros pólós, nagydarab fiú volt a társaság középpontja: félrelökdösve a többieket, nagy hangon mesélt valamit a lányoknak, akik körülvették.
Hányszor látott már ilyesmit a gorilla a sajátjai körében is: mikor a fiatal hímek tornamutatványokkal, kiabálással vagy a foguk csattogtatásával hívták fel a nőstények figyelmét… Érdemes volt? Aztán úgyis mindig csak ugyanaz lesz a vége: egy ketrec…
A bölcs öreg gorilla legyintett, unatkozva elfordult: eh, utánozás, emberszokás… Mert ne legyenek illúzióink: a hölgyek kezéért indított ókori háborúk, a reneszánsz trubadúrénekek, a finomkodó tizenkilencedik századi táncok motivációja nem különbözik a tücsökciripeléstől, a kiterjesztett farktollú pávák násztáncától vagy a szarvasbikák halálos őszi párbajától. Szép dolog a szerelem, de ez az egész egyetlen dologról szól, bármilyen profánul is hangzik: a fajfenntartásról.
Az „udvarlás” ebből a szempontból nem más, mint egyszerű figyelemfelkeltés, kommunikáció, amellyel az egyedek azt jelzik a másik nem számára, hogy válassz engem, mert minden fajtársunk közül én vagyok a legalkalmasabb újabb egyedeket nemzeni veled.
Hogy az emberi társadalomban mióta létezik az udvarlás szokása, nem tudjuk. Maga az „udvarlás” szó arra utal, hogy a falusi legény a lányos házhoz járva csak az udvaron lehetett kettesben a lánnyal; a házba már csak akkor léphetett be, ha valóban komolyak voltak a szándékai.
A hagyomány szerint az őskori férfi egyszerűen elrabolta a kiszemelt nőt, és a semmivel nem igazolt valóságtartalmú huszadik századi karikatúrákon a hajánál fogva hazahúzta a barlangjába. Az ókorban az olimposzi istenek mintájára a halandó emberek is megadták a módját a széptevésnek: Helené vagy Kleopátra tetszését éveken át tartó háborúskodással igyekeztek elnyerni.
Ez a fajta nyílt magakellető viselkedés a keresztény korai középkorban háttérbe szorult. Az akkori felfogás szerint a nő nem érdemel tiszteletet, hiszen a Paradicsomban Éva csábította a bűnre Ádámot, ezért büntetésként mindörökre alárendelt szerepre kényszerül. Később, a 11-12. század környékén a kialakuló Mária-kultusznak köszönhetően megváltozott ez a kép; attól kezdve a nő elérhetetlen, szinte nem is evilági múzsává nemesedett a trubadúrok lantján.
A lovagi szerelem tárgyai ugyanakkor általában férjes asszonyok voltak: a trubadúrok szerint a vagyoni-politikai kapcsolatok okán keletkezett házasság eleve kizárja a szerelmet, az udvarlást.
A női nem feltétlen tiszteletét szolgáló első hagyományok is ebből a korból erednek. A lovagkorból származik az is, hogy a nőt a férfi mindig a jobb oldalán vezeti, mert így – a legtöbb férfi jobbkezes lévén – a bal oldalán hordott kardhüvelyből egyetlen mozdulattal ki tudja húzni a kardját, hogy megvédje a hölgyet.
Persze, a gyakran idealizált lovagi költészet nem minden esetben ragadt le Dante Beatrice iránti, valóban plátói szerelménél, hanem esetenként szinte pornográfiába hajló malac versek is születtek e tárgyban. Elég a Carmina Burana című, 13. századi versgyűjtemény egy-egy opuszára utalnom, amelyet a Ridikül sem merne szó szerint közölni; az e témában érdeklődő olvasónak kénytelen vagyok némi guglizást javasolni, de ne csodálkozzon, ha soronként el kell majd pirulnia.
A reneszánsz időkre e szokások javarésze feledésbe merült, és az udvarlást a francia etikett szerint már maga a hölgy is kezdeményezhette – ha másként nem, hát például egy kendő elejtésével vagy enyhe ájulást színlelve…
A 17. század vége felé terjedt el, majd az európai biedermeier idején lett igazán népszerű az udvarlás legnépszerűbb kellékének: a virágnak az ajándékozása. A virágcsokor ugyanolyan üzenetet hordozott, mint egy szerelmes vers; dekódolása nélkül nehezen érthető meg egy-egy korabeli csendélet… A prűd viktoriánus korra már teljes virágnyelv alakult ki: a fehér liliom természetesen a tisztaságot jelenti, a lila orgona a szemérmesség, a piros rózsa a lángoló szerelem jelképe – ezek még könnyen megfejthető szimbólumok. De gondolták volna, hogy ha egy szál gyöngyvirágot fűznek a csokorba, az éjjel egy órai randevúra hívást jelent?
A legszínesebb udvarlási hagyományok a „köznép” szokásai között maradtak fent. Ugyanakkor a paraszti világban is létrejöttek azok a szabályok, amelyektől tilos volt eltérni. Az udvarló legény rendszerint pénzt adott az eladó lányért, ezért is hívták őt (ve)vő legénynek. Persze, nem lehetett bármikor felkeresni a lányos házat, csak az úgynevezett legényjáró napokon.
A szabályok többségét elsöpörte a gyorsuló idő, de a széptevés mai változatai közt is akad megható: jónéhány évvel ezelőtt a kedvenc graffitim volt az a felirat, amelyet egy autópályahídra festett egy szerelmes kamasz, leküzdve a tériszonyt: „Zsuzsa szebb, mint Hófehérke!”
De manapság már az is komplett udvarlási formának számít, ha egy fiú egy lányt „megbök” a Facebookon…
Még nincs hozzászólás