A paloznaki lovag
A Bakony déli lábánál szerény magaslaton, a Paloznaki-öböl fölött nézegeti magát a Balaton tükrében templomával, jellegzetes házaival Paloznak. A szőlősdombok közt kanyargó római úton érkezünk a faluba. Meseszép innen a kilátás a Balatonra. Kár, hogy a meseszép szót nem lehet fokozni, mert szükségünk lenne rá, amikor ugyanez a táj a falu fölött magasodó dombról, a Márffy-udvarházból mutatja majd magát.
Járjuk a falut, míg a Mandula utcában meg nem állít bennünket a nevezetes kúria. Korábban Pongrácz-kastélyként volt ismeretes, a paloznakiak ma is így emlegetik, ugyanis 1894-ben a százéves, barokk stílusú épületet Pongrácz Jenő koronaügyész vásárolta meg. 1927-ben nagy átalakításokat végeztek rajta, mediterrán stílusa ma is meghatározó.
Az épület sorsa ezután a szokványosan alakult: számos Balaton-felvidéki kastéllyal együtt a második világháborúban ezt is kifosztották, az ötvenes években munkásszálló lett belőle. A története itt véget is érhetne, ha nem járt volna erre a hetvenes években Márffy István képzőművész, aki akkoriban Tihanyban töltötte a nyarait, felújított parasztházában.
A lepusztult kastélyt meglátni és megszeretni számára egy pillanat volt csupán, ráadásul az épületet épp eladásra kínálták. Csakhogy már vevője is akadt, Makk Károly filmrendező személyében.
Ő óvatosabb volt Márffynál, és miután statikusokkal is megnézette a házat, visszalépett a vásárlástól. Süllyedt az épület a hozzáértők szerint. Márffy Istvánt – aki később a neves filmes szomszédja és barátja is lett a faluban – ilyen „apróságok” nem zavarták, volt már némi gyakorlata a romlásnak indult épületek helyrehozásában, legyen szó új tetőzetről, pincék megerősítéséről, ámbitusok kialakításáról.
A Balaton-felvidék műemlék jellegű épületeinek szerelmese értő kézzel bánt fával, vassal, kővel, habarccsal. Ha kellett, gerendát pácolt, képet restaurált, ósdi lámpákat, régi préseket, vaskályhákat, kandallókat, mécseseket, csillárokat állított helyre.
Grafikus barátunkkal, a falu művészközösségének egyik tagjával, Potyondi Jánossal érkezünk, így megnyílik előttünk a nevezetes kastély, vagy inkább udvarház. A házigazdától, Márffy Istvántól megtudom, hogy először az alapjait kellett megerősítenie, aztán a falak következtek, és kiderült, hogy különféle repedések vannak bennük.
Az épület agyagba rakott kőház volt, egérjáratokkal. A padláson évtizedeken át mandulát szárítottak, előfordult, hogy a vakolat leverése közben kifordult egy kő, aminek a helyén folyt a mandulahéj az egérjáratokból. Jó harminc évvel ezelőtt kezdett bele, hogy életre keltse a Pongrácz-kastélyt az oszlopos, boltozatos ívű tornáccal.
Szándékosan nem átépítést, felújítást írok, mert azzal a kevés pénzzel, amivel indult, nem telt volna minden feladatnál mesterekre. Úgyhogy a saját tudását, képességét és persze hitét, a „semmi sem lehetetlen" lendületét adta bele. Végül a környék egyik legszebb épülete lett, de a munkáknak sosincs vége. Mindig akad javítanivaló.
Az első helyiség, ahová belépünk, a valamikor présház: előtér, és tágas – működő! – parasztkonyha lett belőle. Az edényektől a beépített tűzhelyen és az ágytámlából lett falvédőn át a szerszámokig minden Márffy István gyűjteménye. Már a hatvanas években járta az Ecserit és a pécsi vásárokat, ami akkoriban nagy divat volt a fiatalok körében. Csak míg más parasztinget vásárolt a farmeréhez, a képzős hallgató tárgyi emlékeket vitt haza.
„Látom, rácsodálkoztál arra a régi sparhertre. Sok évvel ezelőtt darabonként vettem a pécsi vásárban. Külön az ajtaját, meg a hozzávaló darabokat. Grillezni, bográcsolni is lehet a százéves tűzhelyben. Utána átkenem szalonnabőrrel, attól marad patinás.”
Házigazdánk a borospincéből kialakított, boltíves lovagterembe vezet, ami a felújított épület igazi látványossága a zászlókkal, festményekkel és a termetes Bibliával. Itt jönnek össze rendszeresen a Jeruzsálemi Templomos Lovagrend hazai tagjai, akiknek ceremonáriusa (az ünnepélyes liturgiában segédkező irányítója) Márffy István.
„Az itt látható karosszékek reneszánsz karszékek másai, a faragásokat erdélyi asztalosok készítették, de az esztergálómunkát, a kárpitozást, az összeillesztést már magam végeztem. A régi tárgyak bűvöletében élek, a kézi munka vonz nagyon. Ez valódi művészet.
A régiek figyelmet fordítottak az olyan dolgokra is, ami sohasem látszik – egy régi ajtóvasalatot vesz a kezébe, és mutatja. – Nézd, ez a nem látható oldala, mégis olyan szép a kialakítása, monogram, díszítés is van rajta.”
Magyarországon egyedül itt van a templomosoknak lovagterme és kápolnája is, Márffy István ugyanis nem fogadta meg a műemlékvédelmisek tanácsát, miszerint nem lehet megmenteni, jobb, ha lebontja az udvaron álló vincellérházat – ami már az 1604-es kataszteri térképen is szerepelt.
Ő rendbe hozta a falu legrégebbi épületét, és kis kápolnává alakította át. Meghitt, barátságos hely lett belőle. Márffy számára, aki a Képző- és Iparművészeti Gimnázium után a Hittudományi Akadémia rendes civil hallgatójaként szerzett abszolutóriumot, ez a kápolna a csendes elmélyülés helye.
„A kápolnaépítés a lelkemből fakadt, hívő keresztyén ember vagyok – mondja –, rendszeresen járok ide elmélkedni, zsolozsmázni. Nekem gyönyörűség a napot úgy kezdeni és befejezni. Itt is mindent újra kellett éleszteni, időben visszamenni a korábbi építőmesterek világába, újrateremteni a falakat, bútorokat – a padokat én faragtam –, fellelni a kallódó relikviákat.”
Meséli, hogy családi keresztelőket is tartanak a Szent István tiszteletére emelt kápolnában, és a templomos lovagrend összejövetelein, családi ünnepeken miséznek is benne.
Jó órája járjuk a házat, aztán leülünk elkortyolni egy pohár szentgyörgyhegyi rizlinget a boltozatos ívű tornácon, ahonnan rálátunk a Balaton keleti medencéjére és a Tihanyi-félszigetre. Valóban kár, hogy a meseszép szót nem lehet fokozni.
Még nincs hozzászólás