A Nap kisöccse
Télen mindenki vágyik egy kis melegségre. Bebújni a takaró alá, odakucorodni a kályha mellé, forró kakaót kortyolgatni, miközben együtt a család. A tűz ropogása és látványa valahogy nemcsak a testünket, de a lelkünket is melengeti.
Amikor belépek a lakásába, rögtön a monumentális, szecessziós cserépkályhát pillantom meg. Nem ég benne tűz, mégis ösztönösen közel kell mennem hozzá, meg kell érintenem a díszes, mázolt csempéket. „A másfél éves kislányom is mindig a közelében van. Valahogy vonzza az embert” –mosolyog Sápy László, látva a reakciómat.
Újra divat a cserépkályha
A cserépkályha- és kandallóépítő mester borral, pálinkával kínál, mangalicasonkát, kolbászt, tepertőt tesz az asztalra. De én nem akarok mást, csak hogy fűtsünk végre be. „Kell ám neki legalább egy-másfél óra, nem olyan, mint egy kandalló. Akkor melegít igazán, amikor már leégett benne a tűz. A cserép átveszi a hőt, és akár húsz óráig is sugározza. Olyan mint a kora tavaszi napsugár, ami a hideg ellenére is simogatja az arcunkat. Ezért hívjuk a Nap kisöccsének a kályhát” – meséli Laci, miközben a gyönyörű kovácsoltvas állványról beteszi a gyertyán- és tölgyfa hasábokat a tűztérbe.
...mert magasabb hőérzetet biztosít, hála a sugárzó hőnek;
...mert a legtakarékosabb szilárd tüzelésű fűtőeszköz;
...mert egyszeri begyújtással 15-20 óráig sugározza a meleget;
...mert egy bio tűzterű kályha kifejezetten környezettudatos, emissziós értéke alacsony;
...mert biztonságos, hiszen az égéstermék visszaszivárgását füsttel, bűzzel jelzi;
...mert függetlenné tesz mindenfajta vezetékes szolgáltatótól;
...mert nem keveri a port a lakásban;
...mert a tűz látványa ösztönösen vonzza, és megnyugtatja az embert;
...mert a sokféle dizájnnak hála, bármilyen, akár modern lakásbelsőnek is az éke lehet.
Közben körülnézek a lakásban: modern bútorok, bőrgarnitúra, gyerekjátékok mindenfelé. Az ember azt gondolná, a kályhások öreg, szakállas nagypapák, régi parasztházakban, valahol az Alföldön, nem pedig negyvenes éveikben járó, terepjáróval közlekedő fiatal apukák, pár kilométerre Budapesttől.
Valahogy él bennünk a kép a régi zsákkályhákról, amik csúnyák és kormosak voltak, reggelre pedig teljesen kihűltek.
„Ma már a kályha a bútorzat része, dekorációs eszköz. Bármilyen dizájnnal elképzelhető, a szecesszióstól kezdve a népi vonulaton át egészen a minimál stílusig. Ráadásul egy családi manufaktúrában, mint a mienk, teljesen egyedi kályhacsempéket tudunk tervezni, önteni. De ha szeretnéd, meg is mutatom, úgy is még le kell égnie a tűznek.”
„Csak a sár és én”
A családi ház alagsorában kialakított műhely külön világ. A sarokban masszakeverő gép forgatja lassú búgással az agyagot, az asztalon gipszformák sorakoznak csordultig töltve, a kemencében éppen ófém máz ég egy kályhányi csempére. Elnézegetem a polcokon beépítésre váró, díszes kerámiákat. Néhány egészen egyedi: családi címerrel vagy épp angyalkákkal díszített.
Felfedezek egy-két egyértelműen gyerekkéz által készített agyagfigurát: Pinokkiót, halacskát, hajót. „A srácaim csinálták. Ha akarod, te is kipróbálhatod” – mondja Laci, és már a hónom alá is nyomja a nehéz agyagosvödröt, hogy töltsek meg egy gipszformát. Lassan öntöm a sűrű masszát, nehogy légbuborék kerüljön a cserépbe, attól ugyanis nemcsak csúnya, de kevésbé ellenálló is lesz a végtermék. Közben óhatatlanul lecsurog néhány csepp az asztalra: az ujjammal feltörlöm, morzsolgatom.
„Nyugodtan fogdosd, puhává varázsolja a bőröd. Én is imádom érezni. Mindig későn kelő voltam, de amióta kályházom, már hajnalban lejövök, és estig itt vagyok. Csak a sár és én” – meséli Laci, miközben a három órával korábban megtöltött formákat kezdi bontogatni. Mikor lefeszíti róluk a gipszsablont, feltűnik a homorú, sík felszínű agyagcserép.
„Sok dolog van még vele. Általában két-három hónap intenzív munka, mire egy kályha felépül. Először megtervezem, aztán elemeire bontom, formákat készítek a csempékhez, egyesével kiöntöm, mázazom, kiégetem, díszítem őket, és csak aztán lehet beépíteni. És még utána is heteknek kell eltelnie, hogy teljesen kiszáradjon, és használhatóvá váljon a kályha.”
Idill, forró csempékkel
Már másfél órája a műhelyben vagyunk, mire észbe kapok. A sár, az agyag, az alkotás, a kemencéből érkező meleg egészen elvarázsolt. Ideje felmenni a lakásba: már biztosan hazaért a család. A nappaliba lépve a kályha körül idilli kép fogad: Laci felesége épp a kislányukat, Borit eteti cumisüvegből, és befutott Jutka is, a nagynéni. A kályhához lépek, megérintem: süti az ujjam, pedig már nem is ég benne tűz. Lángol az arcom, ahogy átjár a melege. Azt hiszem, kályhásnak lenni egyfajta szenvedély lehet, amitől az ember, ha egyszer elkapja, többé nem szabadul.
A meghitt pillanatból Laci feleségének kedvesen dorgáló szavára ocsúdok „Süt, igaz? Jól befűtöttetek. Azért, mielőtt lementetek a műhelybe, berakhattátok volna a szalonnát a hűtőbe: teljesen megolvadt ebben a melegben.”
Még nincs hozzászólás