A nap 25 órájában
Amikor tavaly felkerült a Richter Aranyanyu Díjra jelöltek listájára, támogatói megjegyezték: hétgyermekes háziorvos és természetgyógyász, aki a nap huszonötödik órájában verseket ír. Dr. Mangó Gabriella a díjkiosztó ünnepségen örömmel köszönte meg a Ridikül Magazinnak a díjat, majd egy szuszra elsorolta, hogy ezzel a sok kedves emberrel, akivel itt a színpadon áll, milyen jó kis közösséget lehetne teremteni, s milyen nagyszerű lenne, ha az általuk segített gyerekekkel alkothatnának valami szépet.
RIDIKÜL MAGAZIN Egy kis túlzással úgy tűnt, ha még néhány percig hagyják önt beszélni, ott helyben, az Aranyanyu díjkiosztón meg is szervez egy gyermekrajz-kiállítást, helyszínnel, időponttal, tokkal-vonóval, ahogy kell.
MANGÓ GABRIELLA Az ötlet valóban ott jött, a díjátadáskor, a színpadon, mikor ott álltam a sok áldozatkész, mindennapi munkájában fantasztikusan teljesítő, beteg és egészséges gyerekekről gondoskodó nő között. Száguldottak a gondolataim, s úgy éreztem, a sok jó energia összeadódott, s ebből valami remek dolognak kell születnie. De hogy rögtön rácáfoljak az én hatékonyságomról szóló állítására, éppen most lépett vissza az egyik szponzorunk, akivel azt hittem, hogy már megegyeztünk a kiállítás támogatásában.
RM Ezek szerint csak elkezdte szervezni azt a rajzkiállítást.
MG Természetesen. És el sem hiszi, mennyi lelkes partnerre leltem a munka során. Annyira doppingolt az élmény, hogy az elmúlt három hónapban írtam egy újabb gyerekverskötetet, s ahogy szétküldtem néhány iskolába, sérült gyerekeket segítő szervezethez, betegeket ápolókhoz és ép gyerekekkel foglalkozó pedagógusokhoz, úgy kerültek be a postaládámba szépen, sorban a szebbnél szebb gyermekrajzok.
Olyan sok, adni akaró gyermekkel, felnőttel hozott össze ez az út, hogy már most azt mondhatom, megérte. Nagyszerű érzés embernek lenni! Mintegy ötszáz rajzot beszkennelünk majd, ezek egy kivetítőn lesznek láthatók a ZOOM-kiállításon, s körülbelül 100-150 rajzot állítunk majd ki másolatban. Az eredeti, csupa szív rajzokat meghívott híres emberek, támogatók írják majd alá, s a dedikált műveket kapják vissza a kis alkotók. Röviden ez a terv.
Kaptunk segítséget a szkenneléshez, a nyomtatáshoz, a keretezéshez, van, aki a szállítást vállalja, más kisebb ajándékokat készít a gyerekeknek, megint más a „megjelenésbe” segít be, weboldalt tervez, vagy a megnyitó büféjével járul hozzá a szervezéshez – és van, aki éppen meggondolta magát.
De sebaj, május elején megnyílik a kiállítás Budapesten, s bár van felajánlásunk a megrendezés helyszínére, két napra egy neves galériától, mivel kicsit hosszabb időre szeretnénk a kiállítást nyitva tartani, még keressük a lehetőségeket. A vidéki helyszíneken könnyebb: júniusban Gyöngyösön, szeptemberben Nyíregyházán, októberben Salgótarjánban lesznek láthatók a rajzok és a korzettek.
RM A családja hogyan viseli ezt az új „hobbit”? Ők is látják, átérzik, mennyi öröm származik ennek a kiállításnak a létrehozásából?
MG A gyerekek imádják, hogy ebbe belefogtunk, igazán mondhatom, a családommal együtt vagyunk benne. Szerveztünk egy egyesületet, ezt a férjem „viszi”, a logót a Németországban élő nagyfiam készítette. A célunk az, hogy felhívjuk a figyelmet a minden gyerekben ott szunnyadó tehetségre, az adni akarásra, az emberek emberként való megbecsülésére, függetlenül attól, hogy milyen családi háttérbe születtek, milyen betegségekkel küzdenek: a másként gondolkodás szabadságára, a pozitív életszemléletre. Az egymáshoz való közelítésre, a különbözőségeinkben rejlő egyformaságunkra.
Szeretném, ha mindenki érezné, hogy adni jó, s a legfontosabb, amit adhatunk, az az elfogadás. Fontosnak tartom, hogy hangsúlyozzuk, bármilyen nehézséggel, betegséggel is küzdenek a kiállításon részt vevő gyerekek, nem kell szégyellni, titkolni, elrejteni, béklyóként viselni a bajokból fakadó „másságot”, hanem büszkének kell lenni rá, hogy még ilyen körülmények között is gyerekek, emberek tudnak maradni, s meg akarják mutatni a társadalomnak és maguknak is, mire képesek. Hogy nem az a mérce, hogy ki egészséges, s ki beteg, hanem az, amilyen felnőttek lesznek majd.
RM Egész életében ilyen küzdő alkat volt?
MG Igen, bár régen nem voltam társadalmilag ennyire aktív, de mindig magas hőfokon éltem. Lehet, mivel a gyerekeim többsége már felnőtt, kevesebb a napi teendő velük, így a pluszenergiáimat másra tudom fordítani. Persze, ha a hatéves lányom palacsintát kíván – ahogyan tegnap este is –, hát nekiállunk, s megsütjük azt a néhány tucatot, hogy mindenkinek jusson.
RM Második házasságában él, ahogy a mostani férje is. Hány gyereket nevelnek?
MG Hármat hozott ő, hármat én ebbe a házasságba, és négy közös gyerekünk van, kettőnknek így összesen tíz: harminckilenctől hatéves korig. Azért el kell, hogy mondjam, egy válás soha, senkinek sem könnyű.
RM Mindig sok gyereket akart?
MG Összességében elmondhatom, hogy egyik gyerekemet sem terveztem, de mindegyiket vártam. Egy évvel a diplomaosztás előtt estem teherbe, az első férjem szintén orvostanhallgató volt, s én távolabbi célul azt tűztem ki, hogy kutatóorvos legyek. Döntöttem, és sajnálkozás nélkül intettem búcsút a kutatóorvosi karriernek.
Családfenntartó lettem, felvettek egy belgyógyászati osztályra dolgozni, majd örömmel váltottam, s elmentem körzeti orvosnak. Itt a kötelező, négyórás rendelési időn túl magam osztottam be az időmet, ami nagy könnyebbség volt. S jött még két gyerek. Igaz, volt, hogy reggel szoptattam, azután rendeltem, majd hazaszaladtam szoptatni, s vissza a rendelőbe, hogy ellássam a betegeimet. Hajnali kelések, éjszakai főzések – lassan beletanultam, hogy jól osszam be az időmet. Azután kicsit megbicsaklottak a dolgok, elváltunk.
RM Hogyan ismerte meg a második férjét? Bár én magam is ismerek egy kiváló belsőépítészt, aki három gyerekkel vette el élete szerelmét, és azóta is boldogan élnek, azért lássuk be: nem ez az általános.
MG A férjem azon a településen volt polgármester, ahová körzeti orvosnak mentem. Tulajdonképpen ő volt a munkaadóm. Majd lett egy cége, sokat utazott, járta az országot, így hát a feladatok nem változtak, kicsit sokasodtak az újabb gyerekekkel, de addigra már rájöttem, hogy minden csak szervezés és szeretet kérdése.
Most már könnyebb, hiszen a gyerekek egy része majdnem felnőtt, s hétköznaponta „csak” három gyerek van itthon. A férjem közben nyugdíjba vonult, igaz, hogy aktív nyugdíjas, ügyvezetőként dolgozik, szervez, és mindenben igyekszik megkönnyíteni a dolgomat. Nagyon sokat jelent nekem az, hogy az álmodozásomat, az impulzivitásomat elfogadja.
RM Mi indította arra, hogy ne elégedjen meg az orvosi képzettségével, és természetgyógyászatot tanuljon? Ráadásul egy meglehetősen ellenséges környezetben, hiszen nem titok, hogy Magyarországon a két orvoslás hívei külön tábort alkotnak.
MG Asztmás lett a kisfiam, s tehetetlenül néztem, hogyan vergődik levegő után kapkodva a kezem közt. Arra jöttem rá, hogy ha tejfélével etetem, a rosszullétei sűrűsödnek. Világos lett, hogy étrendet kell váltani, de ez egy ekkora háztartásban szemléletváltással is járt. Nem egy torokgyulladást kellett meggyógyítani vagy egy sebet bekötözni. A holisztikus gyógymód került a szemléletem középpontjába.
Évekkel később ugyanez a fiam anyagcserebeteg lett. Azt olvastam, hogy a cukorbetegség gyerekkorban sok mozgással, sportolással igen szépen kordában tartható. Így elkezdtük Egerbe hordani a gyereket a testvéreivel együtt, hogy megtanuljanak úszni, vízilabdázni. A dolog bevált, teljes életet él, bár naponta többször mérnie kell a vércukorszintjét, és szigorú időbeosztás szerint kell ennie.
Van egy mondás: „A fájdalom elkerülhetetlen. A szenvedés választható.” Nem szabad a szenvedést választanunk. A betegeimnél is sokszor látom, hogy hajlamosak belesüppedni a problémáikba, megadni magukat a bajnak. Ezt nem engedhetjük meg magunknak. Bennem nagy alázat van az élet iránt, ezért abban segítek a pácienseimnek, hogy kicsit kívülről, felülről tudják szemlélni magukat. Lépcsőt tolok eléjük, hogy azon fellépkedve gyorsítsák fel a saját gyógyulásukat. Vallom, s a fogyatékkal élők példáján látom is, mindenki annyira egészséges, amennyire arra magát képesnek hiszi. S nekem ehhez minden támogatást, biztatást meg kell adnom.
RM Úgy tudom, a gyerekkori cukorbetegség korai felismeréséért és gyógyításáért is mozgalmat szeretne indítani.
MG Nemcsak a gyerekkori cukorbetegség, hanem általában a cukorbetegség ellen. Ezen belül, persze, a most indítandó vércukorszűréssel a gyerekekre fókuszálunk. Ma már nemcsak az ún. gyerekkori cukorbetegség, hanem a felnőttkori is egyre nagyobb számban fordul elő a gyerekeknél. Ezért úgy gondolom, a társadalmat kell megcélozni, minden olvasni tudó embert, hogy a cukorbetegség ne csak annyi legyen a köztudatban, hogy vegye be a gyógyszert, adja be az inzulint.
Más kommunikációval, más információval kell az emberek elé kiállni. Partnerré kell tenni őket a megelőzésben, a gyógyulásban. A statisztikák szerint Magyarországon kb. 700-800 ezer (!) fel nem ismert cukorbeteg vagy arra erősen hajlamos gyerek, felnőtt van. Náluk a korai felismerés az egész későbbi életükre befolyással lehet. Most éppen harcolok egy iskolai cukorszűrés megvalósításáért.
Gyöngyösön szervezzük a hat–tizennyolc éves korosztály szűrését. 4000 gyermeket szeretnénk a szűrésbe vonni, amihez minden anyagi és erkölcsi támogatás megkaptunk, már csak az iskolákat felügyelő KLIK engedélyére várunk.
Ezzel egy időben elindítjuk a ZOOM Egyesülettel a „Fuss a cukor elől” mozgalmat, amely remélhetően más egyesületek, alapítványok, baráti társaságok kapcsolódásával rövid idő alatt olyan mértékűre nő majd, ami már felkelti a szülők, nagyszülők, gyermektelenek figyelmét is. Az egyesület által képviselt legfontosabb értékek: az egészség, a felelősségvállalás, az elfogadás, az összetartozás és a szeretet.
(Amennyiben támogatni szeretné dr. Mangó Gabriella kezdeményezését, kérjük, forduljon szerkesztőségünkhöz!)
Még nincs hozzászólás