A munkám az életem: áldás vagy átok?
Aktív életéveink legnagyobb részét munkával töltjük. A szerencsésebbek szeretik, amivel foglalkoznak, a kevésbé szerencsések számára robot a munka. Életminőségünk szempontjából egyáltalán nem mindegy, hogyan viszonyulunk a foglalkozásunkhoz. De vajon ölthet-e a munkaszeretetünk egészségtelen formát?
Konfuciusznak tulajdonítják a mondást, miszerint ha olyan munkát választunk, amit szeretünk, akkor egy napot sem kell dolgoznunk az életben.
Alapvető pszichés szükségletünk, hogy úgy érezzük, értelme és célja van annak, amit csinálunk. Jól végzett munkánkért cserébe megbecsülést és dicséretet várunk. A jutalom érkezhet anyagiak formájában is, de önmagában a pénzbeli elismerés nem elég. Egy bizonyos ponton túl (amikor nem a napi betevőért küzdünk), akár hisszük, akár nem, tényleg nem a pénz boldogít.
Akkor fogjuk igazán jól érezni magunkat, ha időről időre pozitív megerősítést, dicsérő szavakat, köszönetet, elismerést és megbecsülést kapunk. Mindennél motiválóbb, amikor úgy érezzük, hogy szükség van a meglátásainkra, a munkánkra, komolyan veszik a véleményünket, hallgatnak ránk, és kikérik a tanácsunkat.
Már Euripidész is megmondta: a munka a dicsőség és a boldogság atyja. A pozitív visszajelzések erősítik önbecsülésünket, boldogsággal töltenek el, valamint újabb és újabb lökést adnak a folytatáshoz. Ha látjuk a munkánk értelmét, akkor az életünk is értelmet nyer. Ráadásul, ha szeretjük, amit csinálunk, nagyobb valószínűséggel érünk el sikereket is.
Figyeljünk a határokra
Dicséretes tehát, ha sokat dolgozunk, ám nem jó, ha a feladataink megszállottjává válunk. Kérdés, hogy hol a határ a munka egészséges szeretete és a munkamánia között. Ha úgy érezzük, hogy az életünk kizárólag a munkánkról szól, az már egy olyan egészségtelen függőségi állapot, amire oda kell figyelni.
Mindegy, hogy a munkamánia azért alakul ki, mert annyira szeretünk dolgozni, vagy mert úgy érezzük, „muszáj” sokat dolgoznunk, „nem tehetjük” le. A munkamániát a túlzott lelkesedésen kívül okozhatja félelem (például a munka elvesztésétől), beteges maximalizmus, megfelelési kényszer, bizonyítási vágy vagy versengésre való hajlam is.
A munkamániás általában lassan, szinte észrevétlenül csúszik bele egy olyan állapotba, ahol az öröm, a sikerélmény és az önigazolás egyetlen forrása a munka, és az minden mást kiszorít az életből.
Fontos megkülönböztetni a kitartó munkát a munkamániától: a mániás képtelen élvezni munkája gyümölcsét, folyamatosan szorong, feszült és ingerült, és már kevéske szabadidejének sem képes örülni. Ez egyenes út a kiégéshez, a depresszióhoz, pánikbetegséghez és fizikai leépüléshez vezet. A munkamániást fejfájás, fáradtság, emésztési zavarok, álmatlanság, koncentrációs nehézségek, nyugtalanság és feledékenység gyötörhetik.
A munka áldásai
A munkával kapcsolatos kötelezettségek nem csak negatív módon hathatnak ránk. A magyar származású amerikai pszichológus, Csíkszentmihályi Mihály nevéhez fűződik az ún. flow-elmélet. Eszerint olyankor érezzük magunkat igazán jól, amikor minket érdeklő dologgal foglalkozunk. Ekkor teljesen bevonódunk a cselekvésbe, szinte megszűnik számunkra a külvilág, az „itt és most” létállapotába kerülünk. Munkánk során is átélhetünk flow-élményt, az aktív tevékenység keretet és célt ad napjainknak, és hasznosnak érezhetjük magunkat általa.
Arisztotelész már az ókorban megfogalmazta az örökérvényű bölcsességet: semmi sem rombolja annyira az ember testét, mint a tartós tétlenség. A passzív, dologtalan élet a depresszió melegágya. Jóval hajlamosabbak a nyomott lelkiállapotra azok, akiknek céltalanul telnek a napjaik, mint akik dolgozni járnak, és kihívásokkal néznek szembe. A munka rendszert visz az életünkbe, időgazdálkodásra ösztönöz, és lendületben tart, ezáltal jobb lesz a közérzetünk.
Mint terápia
Csajkovszkij szerint a munka az egyetlen gyógyír a keserűségre. Válságos magánéleti helyzetekben valóban előfordul, hogy az ember a munkába menekül. Ez a menekülés sokszor talán nem is tudatos: a psziché szinte kiköveteli magának, hogy energiáit ne az őt szorongató gondolatokra kelljen irányítania.
A szorongó ember a negatív gondolatok foglya, amelyeket szinte kényszeresen újra- meg újrafuttat magában. Ilyen esetekben a leghatékonyabb megoldás a figyelem elterelése, erre pedig kiváló módszer a szellemi és fizikai aktivitás. A sok munka megdöbbentő gyorsasággal ránthatja helyre az ember lelkivilágát. A „miért ilyen nehéz az életem?”, a „miért alakult így?” és a „miért nem szeret engem senki?” típusú kérdéseket rövid időn belül kiszorítják az olyan józanabb problémák, mint az „ettem-e már ma?”, „hány órát alhatok?”, és „vajon mikor fér bele végre a bevásárlás”?
Természetesen hangsúlyozni kell az ilyesfajta áldásos „munkaterápia” átmeneti jellegét. Fontos, hogy a munkába menekülés ne a probléma elfojtását jelentse, mert hosszú távon csak annak feldolgozása révén lehetünk valóban jobban. (a szerző viselkedéselemző)
Még nincs hozzászólás