A magyar nép zivataros századaiból
A Himnusz keletkezéséről sokat tanultunk, keveset tudunk. Szerzőnk visszaröpít minket időben és térben oda, ahol és amikor a magyar nép nemzeti éneke megszületett.
Hiába vannak megvasazva az ablakok sarkai, befúj rajtuk a hideg januári szél. Három éve javíttatta meg a háromszobás udvarházat, de nem volt annyi pénze, hogy valóban újjáépíttesse. Fázósan összehúzza vállait a csenevész, harminchárom évesen is már majdnem kopasz kis ember, megdörzsöli a gyerekkori himlő óta hibás szemét. A szoba egyik oldalát teljes szélességében elfoglaló könyvesszekrény mellett álló vaskályha fölé emeli kezét, hogy melegedjen. Le kell tisztáznia az elmúlt néhány napban megírt versét, aminek át-áthúzott szavakkal, tintafoltokkal teli vázlatlapjait már rendszerezte az óriási, fehérre mázolt fenyőfa asztalon. Már csak újra kell másolni, hogy áttekinthető, jól olvasható legyen.
Jól olvasható… Nagyot sóhajt a költő. Kinek? Érdekel-e is bárkit az, amit egy, a francia líra és az ókori klasszikusok iránt rajongó literátor fabrikál itt, Csekén, az isten háta mögött, ahová már nyolc éve eltemetkezett?
Hétről hétre elönti a depresszió: ahelyett, hogy nyelvművelésről, történelemről, filozófiáról diskurálna hozzá méltó szellemi partnerekkel, itt kell rostokolnia, s nemszeretem gazdasági ügyekkel foglalkozik… Szárnyalna, repülne Csokonai nyomán, de béresek jussát kénytelen számolgatni… Nem csoda, ha remete-állapotáról ilyen verskezdemény születik, amit talán majd tavasszal be is fejez:
„Bal sors akit számkivete
Kedv és öröm közűl,
Cellájában a remete
Kulcsolt kezekkel űl."
Igen, ez foglalkoztatja egyfolytában: a balsors, amely a kedv és öröm közül kirángatja az embert. E fogalom körül jár az agya, ám roppant nehéz szavakba öntenie, ami a fejében már készen van.
De amit tegnap éjszaka végül megírt, arról érzi, hogy jól sikerült. Tükrözi önmaga és az országa, népe csüggedt, mégis bizakodó állapotát. Új, fehér lapokat vesz elő, és nekiáll letisztázni a verset. Különleges, ünnepi költemény, az antik dalok stílusában, de magyaros ritmussal: panasz, fohász és könyörgés. Egy hymnus.
Persze, nagyon jól tudja, hogy hasonló dicsőítő ének számtalan született már az elmúlt években. Tájékozott irodalmárként ismeri az antik hymnusok mellett Novalis, Hölderlin és mások műveit, Zrínyi meg Berzsenyi munkáit. De az övé más. Benne van a fájdalom, és a büszkeség is.
Most veszi észre: még kihagyta a lap tetején a vers címét. Csak nem maradhat így, egyszerűen, hogy Hymnus! Ez a költemény műfaja, nem a címe! Olyan, mintha a Hamletnek mindössze azt adta volna címül az angol szerző, hogy „Tragédia”…
De milyen cím illik ehhez a bús, mégis emelkedett imához? Megkaparja az ónkarikás ablakon a jégvirágot. Odakint, a háromholdas, gondozott kerten, a sövényen túl, jóval az utca hosszában elhúzódó ház mögött, a ködön át ide sejlenek a temető furcsa, csónak alakú fejfái. A sebesen száguldó felhőkből néhány perces hózivatar hullik, aztán gyorsan el is áll.
Igen, megvan. Visszaül az asztalhoz, talányosan elmosolyodik: végül is nemcsak a mostani, lehangolt kedélye van benne ebben a versben, hanem a nemzet elmúlt ezer évének minden kínja és reménye. Nagy lendülettel felírja hát a lap tetejére: Hymnus, a’ Magyar nép zivataros századaibol.
Felnéz, elgondolkodik: a végén még azt hiheti az utókor, hogy csak a cenzúra félrevezetésére, gyávaságból írta ezt oda címként, nehogy az ellenőrök észrevegyék, hogy a költemény igenis a jelen állapotokról szól. Megvonja a vállát. Vitázzanak csak ezen majd a kutatók. Ha lesznek… És, bár nem szokta, ezúttal a mai napot is a cím alá kanyarítja: Cseke. Január 22. 1823.
Hátha egyszer valakiknek még fontos lesz ez az időpont…
Még nincs hozzászólás