A lány, aki felment a hegyre
Dermedten olvastam beszámolóját a túlélésről egy közösségi oldalon. Az Andok legmagasabb hegycsúcsára indult két társával együtt. Az aznapi túra nem tűnt veszélyesnek. Csupán ezerméteres szintkülönbséggel kellett megküzdeni. Nyolc órával számoltak, 13 lett belőle. Csontig hatoló, kegyetlen széllel, hóviharral, teljes kimerültségben jutottak el egy darabig. Onnan már csak vánszorgott az idő, Melinda lépésről lépésre haladt, szinte álomban, oxigénhiányos állapotban. Nem számíthatott senkire, és már magára is alig.
Farkas Melinda kézfogása erős, határozott, ahogy bemutatkozik. Törékenynek tűnik. Karja izmos, de nem túlzottan. 25 kilós hátizsákkal együtt hetven kilót nyomhatott a háromhetes andokbeli túra előtt. Az Argentínában található 6961 méter magas Aconcagua csúcsát tervezte meghódítani. Sokáig eljutott. Hatszáz méter választotta el a végső határtól. Most csak ül nyugodtan, várja a kérdéseket.
- Mit jelent számodra a veszély?
– Biztos furcsán hangzik, de nem egy több ezer méter magas hegycsúcs. Én többnyire a civilizációban érzem magam veszélyben. A városban. Amikor olyan emberekkel találkozom, akiken átlátva tudom, hogy mást mutatnak, mint ami a valóság. Számomra hozzájuk nem vezet híd.
A természetben soha nem éreztem veszélyt, ott mindig komfortosan mozgok. Pedig pontosan tudom, hogy a hegyen bármikor meghalhatok. Mégis nagyobb veszélynek gondolom a ’lenti’ lelki haldoklást, amit sokan évtizedekig nem vesznek észre magukon.
- Te honnan indultál?
– Messziről jöttem. Távolságban és lélekben is. Brassóban születtem 1971-ben. Gyerekként, kamaszként a legnagyobb szabadságban nőttem fel családi körben. Nálunk nem volt olyan hétvége, hogy ne túráztunk volna, hogy ne a természetben töltöttük volna a szabadidőnket. Engem nem zavart, ha egyhetes hegyi túrán vérhólyagos volt a sarkam, és az sem, ha néha kiment bokával kellett legyalogolni a magas hegyről.
Sokszor fagyoskodtunk, áztunk, fáztunk, vagy épp a nap égette szét arcunkat, kezünket. Gyakran voltam a nagyszüleimnél is falun. Egyszerű emberek voltak, akik az életre tanítottak. Fát vágtam, kukoricászsákokat cipeltem, de a mezei munkákban is részt vettünk a húgommal és az unokatestvéreimmel. Megerősödtem.
Esténként gyertya világított – szerettem a fényét, sokszor néztem a tűz táncát a kályhában. Játékaink nem nagyon voltak, egymással beszélgettünk.
- Hogy vezetett ebből a természetes közegből út Budapestre?
– Tizenkilenc éves lettem, és mindig roppant kalandvágyó voltam. El kellett indulnom, akkori szerelmemmel vágtunk neki az ismeretlennek. Egy kis faluban telepedtünk le, aerobikot oktattam és varrásból éltem. De egy év múlva elváltak útjaink, ekkor következett a főváros. Hátamon egy kis hátizsákkal, kezemben egy térképpel és egy akkori hirdetési újsággal érkeztem.
Egy nap alatt állást is, albérletet is találtam. Én itt szó szerint mindenre rácsodálkoztam, soha nem tapasztaltam a nagyvárosi életet. Ami végül engem is beszippantott. Irodista lettem, vérbeli nő, imádtam öltözködni, vagy 30 pár körömcipőm volt, rengeteg ruhám, táskám, ékszerem. És csak pörögtem.
- De mégsem lelted benne a szabadságot.
– Sőt, idővel minden kiüresedett. Egyre jobban hiányzott az a régi életem. Elmentem hát egy kerékpáros zarándokútra kispapokkal. És ott, abban a közegben kezdtem újra úgy érezni, hogy egészséges vagyok, újra létezem. Ez volt a fordulópont. Ettől kezdve hétvégenként újra túrázni kezdtem, és hegyet másztam. Végre helyükre kerültek az értékek.
- A sok magas hegy után pedig következett tavaly decemberben az Aconcagua.
– Két hegymászótársammal, a világjáró Suzyval és egy Zsolt nevű fiúval vágtunk neki. Túlzottan nagy felkészülés nem előzte meg az túrát, én állandó készenlétben levő hegymászó vagyok, belevágtam. Az első komoly megtapasztalást viszont akkor szereztem, amikor leszálltunk a buszról az Aconcagua Természeti Parknál lévő faluban.
Akkora szél volt, hogy hátizsákkal együtt majdnem felborított. Ilyen erős szelet régen tapasztaltam. Bevallom, az első gondolatom az volt, hogy ilyen körülmények között ezt nem tudjuk végigcsinálni. Aztán valahogy hozzászoktunk az állandó szélhez. Ami mindig fúj. Csak van, hogy erősen, máskor meg nagyon erősen.
A csúcs ott magaslott, a feladat adott volt, el kell érni. Szétosztottuk egymás között a cuccokat, hogy a súlyunkhoz képest mégse cipeljünk kétszer annyit.
Az elején minden rendben ment, jól haladtunk, bár a táj roppant kietlen volt, csupa kő és szikla, növényzet nélkül. Aztán egy nap a 3400 méter magasan levő Confluentia táborból keltünk útra. 8 órás menetidővel számoltunk, ezeregyszáz méteres szintkülönbséget kellett megtenni. Nem tűnt nagyon soknak.
Gyenge plusz fokok voltak, talán 5-6 fok. Viszont legalább 70 km/órás szembeszél fújt, ami már az elején megnehezítette a haladást. Az út felénél lehettünk, amikor úgy éreztem, feladom. Elfogyott az erőm, ráadásul állandó kőomlással is számolni kellett.
Zsolt jóval előttünk haladt, Suzy épp látótávolságra volt tőlem, amikor hirtelen óriási hóvihar támadt. Köd volt mindenütt, le kellett vennem a szemüvegem, mert abban végképp nem láttam semmit. Próbáltam Suzy nyomait követni, de a hó betakarta. Már a GPS is merült, néha megérzés után gyalogoltam.
- Innen visszafordulni ugyanazt jelentette volna, mint előrehaladni?
– Igen, mert lehetetlen volt tájékozódni. Egyre erőtlenebb lettem, és azt éreztem, kétesélyes a küzdelem. Vagy túlélem, vagy nem. Semmi másra nem vágytam, mint hogy megálljak, pihennem kellett. Rémisztő volt, ahogy túl hevesen dobogott a szívem az oxigénhiányos állapotban. Mélypontra kerültem. Innen még léptem ötöt. Aztán megálltam, pihentem és álmodni kezdtem.
- Elaludtál?
– Nem tudom, lehet, hogy csak a teljes kimerülés okozta. Kitámasztottam magam a bottal, hogy el ne dőljek. Nem tudtam volna felállni. Ahhoz sem volt erőm, hogy kivegyem a zsákomból a kulacsot, pedig inni kellett volna. Itt már csak a tudat működött, az vitt előbbre valahogy.
Vagy 3-4 óra telt így el, lépésről lépésre. Aztán egyszer csak megláttam Suzyt, a botjával intett. Bevárt. Nem tudom, hogy lett volna, ha nem pillantom meg. Sikerült továbbindulni, és egy fél óra elteltével megjelent egy hegyi mentő. Az alaptáborból hívták őket rádión, hogy felértünk-e már. Akkor indult el értünk.
Ahogy a hegyi mentő lesegítette Melindáról a hátizsákot, már különbséget sem érzett. Megnyugtató volt a férfi jelenléte, biztonságot, erőt sugárzott, így jutottak el a sátrakig, ahol a mentők és az orvos állomásozik.
A lányok sokáig nem tudtak beszélni, meleg levest kaptak, és valaki játszani kezdett egy gitáron. A zene szárnyán kerültek vissza az életbe, hogy kicsit később egymás nyakába borulva zokogják ki magukból a sokkot.
Az éjszaka nehezen telt, a test kimerülése, remegése nem engedte a pihenést. Még egy napig regenerálódtak, aztán orvosi vizsgálat után továbbindultak a csúcs felé, melyet végül Suzy és Zsolt ért el.
– Visszafordultam félútról, megfagyott ugyanis a kulacsomban a víz – folytatja Meli. – Anélkül pedig öngyilkosság ott lenni. De nem bántam, elengedtem a tervet, mert így is megtapasztaltam azt, amit akartam.
Sok felfedezést tettem saját magammal kapcsolatban, de a legfőbb az, hogy nincs lehetetlen. Nagyon nagy erőt adott, hogy túléltük a kritikus napokat, amióta hazajöttünk, tulajdonképpen ennek az energiájából élek. Ez ad töltetet a mindennapokhoz, segít, hogy én is tudjak energiát, erőt adni azoknak az óvodásoknak, akiknek tornát tanítok a normál napokon…
Még nincs hozzászólás