A kolléganőm volt
A magas, szőke, zöld szemű lány elegánsan belibbent az archívumba. Megállt a levegő. A férfiak felnéztek a munkájukból, és idegesen köhécselni kezdtek, hogy leplezzék kíváncsi tekintetüket. A nők irigy pillantásaikat próbálták szemlesütve álcázni. Én pedig rögtön beleszerettem.
Úgy rajongtam K. A.-ért, amennyire csak egy fiúkkal járó, egészséges huszonéves lány bele tud szeretni egy jelenségbe. Ő a negyediken dolgozott, én a földszinten. Mindenkit lenyűgözött az eleganciájával, ha valamiért átjött az osztályunkra – illetve nemcsak ott: bárhová ment, az uszodától a pékig olyan tartással tette, hogy a kisugárzásának mindenki behódolt.
Nem nevezném királynőinek, mert annál kedvesebb volt a mosolya, a pár szeplő az orra körül pedig bájossá tette a szépségét. Tudott angolul, a családjával sokáig élt Indiában, fantasztikus történeteket mesélt. Hamar barátnők lettünk, mégpedig elválaszthatatlanok. Mindaddig, amíg közénk állt egy borzalmas betegség, s utána a visszavonhatatlan halál.
K. A. lányának én lettem a keresztanyja, és a fiamat is ki más tartotta volna keresztvíz alá, mint ő. Tanúja volt szerelmeimnek és szakításaimnak, ahogy én is követtem az élete sokféle eseményét.
Az élet néha elsodort minket egymástól. Én Ausztriában éltem, két-három évig nem is találkoztunk. Aztán párosával együtt nyaraltunk, és mi egy lépcsőn ülve ugyanott folytattuk a beszélgetést, ahol pár esztendeje abbahagytuk.
Azt hiszem, ez az igazi barátság. Hogy sok-sok idő után ugyanott tudjuk folytatni. Nem volt bennünk sem szemrehányás a másik iránt, sem kérdés, hogy miért nem találkoztunk. Hiszen ott voltunk egymásnak. Magamban neki panaszkodtam, és talán ő is felhívott gondolatban, ha valami öröm vagy bánat érte. Akárhogy is, mindig számíthattunk egymásra.
Munkahelyi ismeretségből lett ez a barátság, és nem véletlen, hogy újra kollégák lettünk. Mikor váltam, és munkára volt szükségem, K. A. azonnal felajánlott egy fordítói állást, mert akkor ő már egy német–magyar lapkiadó igazgatónője volt.
Több újságjukba is bedolgoztam, jóformán ez jelentette a megélhetésemet. Sőt. K. A. végigcsinálta velem a válásomat, aztán ő hozott össze régi osztálytársával, későbbi férjemmel, a gyerekem apjával is.
Aztán én csináltam vele végig az ő válását, a költözését, és én kértem fel egy munkára, hogy lefoglalja valami bánatában. Gyakran, amikor találkoztunk, nem is a lényegről beszéltünk. A hírekről, a szomszéd üzlet kínálatáról, táskákról, színházi előadásról. De közben éreztük, hogy itt vagyunk egymásnak. Elválaszthatatlanul.
K. A. csodás és vonzó lénye persze nem csak engem nyűgözött le: még Indiában éltek, mikor a butáni herceg feleségül kérte. Nem ment hozzá, ez volt az én szerencsém, különben sosem találkoztunk volna.
Azt hiszem, ha nem hal meg, az én életem is máshogy alakul. Mert az ő fiatal és tragikus távozását követően ment tönkre a második, az ő hatására létrejött házasságom – valahogy az, hogy nem vigyázott többé kettőnkre, a családom széteséséhez vezetett.
Tudok persze K. A nélkül élni. Ám, ha valami öröm vagy bánat ér, még mindig neki mondom el. De már csak gondolatban. A kolléganőmnek, akiből a barátnőm lett. A legjobb.
Még nincs hozzászólás