A helikopter szülők
Elgondolkodtatott az üzenet: a gyermekünk nem a mi tulajdonunk, és nincs jogunk rá, hogy helyette éljük az ő életét. Ajándékként kapjuk, és velük együtt a feladatot: EMBERT faragni. Aztán eljön az idő, és akár kész van, akár nem, útjára kell engedni.
Kisfiam fülig érő mosollyal újságolta, mikor belépett az ajtón: „Képzeld, mami, reggel az Andris megkérdezte, hogy te is buszos lettél?" Első osztályos, és a szomszéd községbe jár iskolába, ahová minden nap autóval hordtuk. Karácsony után merült fel benne, hogy szeretne busszal menni. Mi beleegyeztünk, és ezzel egy kicsit megint elengedtük. Az első napot végigizgultam, amíg haza nem jött. Az eufória még most is tart. Boldog és büszke magára, hogy bérlete van, és buszos lett.
Az elengedés nem egyszeri aktus, hanem jó esetben újra és újra visszatérő élmény, tapasztalás szülő és gyermek számára. Már egészen csecsemőkortól kezdve gyakorolhatjuk. A kötődő nevelés híve vagyok, mégis mikor a gyermekeim kisbabák voltak, és éppen jól érezték magukat, szívesen adtam oda nagyszülők, barátok kezébe őket. A nagypapa még hordozókendővel is magára kötötte a legkisebbet, ami a jelek szerint óriási élmény volt mindkettőjük számára.
A kislányom ötéves volt, mikor először szeretett volna az egyik kis barátnőjénél aludni. Napokig kérlelt és érvelt. Végül azt gondoltam, ha ennyire szeretné, akkor már biztosan érett rá. Kis izgalommal, de nagy bizalommal elengedtük. Hazaérve olyan kitörő örömmel számolt be a történtekről, hogy biztos vagyok benne, egy életre magával viszi ezt az élményt és az általa szerzett tapasztalatot: „Milyen jó, hogy bíztak bennem."
Amikor a lelki köldökzsinórral túl szorosan és túl sokáig magunkhoz kötjük a gyerekeinket, akkor a legnagyobb pszichológiai erőszakot követjük el ellenük: nem engedjük, hogy önállóvá váljanak és felnőjenek. A helikopterszülők folyamatosan a gyermekük fölött „repkednek", és feszült aggodalommal követik őket, leginkább attól a céltól vezérelve, hogy megóvják a rájuk leselkedő veszélyektől és a természetes következményekkel járó életleckéktől. A gyermek fejlődésének bizonyos szakaszaiban valóban szükség van a szülői kontrollra, és ez csak még jobban megnehezíti, hogy idejében elengedjük a kormányt, amikor már nem nekünk kell irányítanunk.
A túlzott kontroll következményei:
A felelősségvállalás hiánya. A helikopterszülők megfosztják a gyermeküket attól, hogy cselekedeteik természetes következményeivel szembesüljenek, és így nem tanulják meg, hogy a tetteikért felelősséget vállaljanak.
A kudarctól való félelem. Ha nem engedjük, hogy a hibákból tanuljanak, azt közvetítjük nekik, hogy tökéletesnek kell lenniük. Nem mernek kockázatot vállalni, és ez megakadályozhatja őket abban, hogy megvalósítsák az álmaikat, illetve hogy egészséges, érzelmileg biztonságot nyújtó kapcsolatokat alakítsanak ki.
Alacsony önbizalom. Azáltal, hogy szülőként állandóan megóvjuk gyermekünket a stresszkeltő szituációktól, azt üzenjük neki, hogy nem hisszük el, hogy képes kiállni magért vagy megvédeni magát.
Függő személyiség. Sérül a gyermek kompetencia-érzése és az önállósági iránti igénye, ami depressziót is okozhat. A szülők túlzott aggódása és bevonódása nemcsak a gyermek mindennapi életvezetését, normális párkapcsolat kialakítását és fenntartását nehezíti meg, hanem a mentális egészségére is káros hatással van.
Sok szülő számára jelent valódi kihívást megadni a gyermekének a szabadságot, hogy fiatal felnőtté válhasson, aki saját, felelős döntéseket hozhat. Tele vagyunk félelemmel, aggódással, és valószínűleg ez a mozgatórugója a legtöbb kamasz–szülő vitának is. Az egészséges személyiség kialakulásához azonban a gyerekeknek szükségük van arra, hogy bontogassák a szárnyaikat. És egyszer muszáj kirepülniük a fészekből is.
Engedjük el a gyermekünk kezét, hogy mikor ő nyitja ránk az ajtót, tárt karokkal fogadhassuk!
Az egyéves kis totyogó egyszer csak lemászik az anyaölből, és az elemi kíváncsiságtól vezérelve egyre messzebb merészkedik. Elindul felfedezni a világot, és mi engedjük, hiszen tudjuk, hogy előbb-utóbb visszatér a biztonságot nyújtó bázishoz, hogy érzelmileg feltöltekezzen. Aztán újra elmegy, és újra visszajön. A pszichológiában ezt a jelenséget „érzelmi tankolásnak" nevezzük.
Ha a szülő–gyerek kapcsolat kölcsönös bizalomra, tiszteletre épül, akkor biztosak lehetünk benne, hogy ha egy idő után már nem is mi vagyunk a gyermekünk életének középpontja, ő mégis időnként vissza fog jönni tankolni. Tölteni és töltekezni.
Még nincs hozzászólás