A hegyek csavargója
A magyar expedíciós hegymászás kiemelkedő alakja október 1-én oxigénpalack használata nélkül érte el a 8156 méteres Manaszlu hegycsúcsot. Klein Dáviddal, a szabadlelkű kalandorral életről, halálról, kihívásokról, csúcsélményekről és analitikus metafizikáról is beszélgetünk.
RIDIKÜL MAGAZIN Hogy vagy? Sikerült már regenerálódnod a Manaszlu meghódítása óta?
KLEIN DÁVID Persze, csodás élményekkel gazdagodtam. A Sourcing Manaslu Expedíció egyszerre volt kulturális kaland Nepálban, esztétikai élmény a hegyen, illetve szakmai kihívás a legmagasabb régiókban. Az én szívemhez nagyon közel áll a nepáli kultúra, az egész ázsiai, kaotikus, elasztikus, színes világ, és a Manaszlun volt talán az eddigi legszebb természeti élményem a Himalájában.
Az 1300 méteren fekvő Katmandunál jóval alacsonyabbról indultunk, eleinte bambuszerdőkön, majd tarzanos liános dzsungelen haladtunk át. Később felértünk a magaslati legelőkre, ahol a „lentieknél” már kicsit másképp gondolkodó és viselkedő pásztornépek élnek.
A hegy legmagasabb részei igazi szakmai kihívás jelentettek. Nagyon kellett ügyelni a stratégiára, mert mostoha időjárást, viharos, csapadékos, szeles szezont kaptam ki. Végül a csúcsmászás napja nagyon szép volt szerencsére.
RM A stratégiáról egyedül döntöttél?
KD Igen és ez rendkívül izgalmas feladat volt – akkor persze nyűgnek éreztem. Egyedül sokkal többet tipródsz, hogy hogyan tovább, nincs, akivel megoszd a gondolataidat, akitől tanácsot kérj. Tépelődsz, hogy jó döntést hozol-e vagy sem.
RM Végül meghoztad a döntést és belevágtál a csúcskísérletbe. Mit éreztél fent?
KD Amikor kiérsz a 7-8000 méteres régióba, minden letisztul és leegyszerűsödik, akkor már csak sziklák vannak, már csak jég van, megszűnik az élő világ. A víz lent csobog, fent meg van fagyva, lent a természet alkotta formák kerekdedek, színesek, elasztikusak, nyúlnak-engednek, bizonytalanok. Odafent minden szikrázó, kristályos, éles és emberidegen. Ebben a világűrszerű környezetben végül megfelelően kiválasztott ritmussal, stratégával sikerült elérnem a csúcsot.
RM Elmondásod alapján egy kicsit olyan, mintha 8000 méter felett nyílna a túlvilág kapuja, amely tájékán már csak minimális élet van.
KD Ha a túlvilágról lehántjuk a negatív konnotációkat, akkor igazad van, a magashegyi expedíciózás kicsit valóban olyan, mint egy túlvilági látogatás. Körülnézek fent, ebben a „más világban”, és rájövök, hogy amivel ott találkozom, az igazából saját magam. Alaposan szemügyre vehetem, hogy ki vagyok valójában, itt már nincsen hova elbújni saját magam elől, leegyszerűsödöm. Nincs több intellektuális hókuszpókusz, nem tudok bonyolult dolgokat kimondani, megfogalmazni, még átgondolni sem. A túlélésre és a csúcsra koncentrálok, létezésem egyszerű és fizikai. Ami ott vagyok, az vagyok.
RM Minden egyes mászás egy önismereti út is egyben?
KD Az expedíciós hegymászás rendkívül összetett, van benne utazás, kulturális kaland, stratégia, fizikai erőfeszítés, pszichológia és spiritualitás is. Lelki értelemben valóban arról szól, hogy magasztos élményeket éljek át. Mindeközben tanulok magamról, a határaimról, önmagam legyőzéséről. A hegymászás megtanít a jelenben élni. De a hegymászó alázatot is tanul a természet erőivel szemben, ha pedig vissza kell fordulni, gyakorolhatja az elengedést.
RM Ha jól tudom, a hozzád hasonlóan oxigénpalack és serpák nélküli hegymászók aránya jóval kisebb a kereskedelmi mászókéhoz képest.
KD Számomra mindig egyértelmű volt, hogy én csak így csinálom. A magyar expedíciós hegymászás mindig is ezt a tradíciót követte. Engem meglepett és mellbe is vágott, amikor először szembesültem azzal, hogy milyen méreteket öltött a Himalájában a kereskedelmi expedíciózás, amelynek az a célja, hogy egy bizonyos földrajzi koordinátán álldogáljál 5 percet és minden mást ennek a célnak rendel alá.
Az én célom ezzel szemben az, hogy önmagammal, másokkal és a heggyel harmóniában jussak fel a csúcsra és onnan vissza is térjek. 2014 tavaszán az Everesten kb. 800-an voltunk, ebből kb. 300-an értünk csúcsra. Tippeld meg, hogy hányan próbálkoztunk palack nélkül akkor.
RM Ötvenen.
KD Négyen. Több száz emberből összesen négyen, és a másik három már a legfelső tábor alatt kiszállt, így a csúccsal abban a szezonban egyedül én próbálkoztam palack nélkül.
RM A halálzónában, 7500 méter felett, a szervezetnek nagyon nagy megterhelést jelent az oxigénhiány. Nem arról van szó, hogy a kereskedelmi mászók féltik az életüket, de közben mégsem akarják feladni azt az álmukat, hogy följussanak a Föld legmagasabb pontjára?
KD Ha az a kérdés, hogy mi a leghatékonyabb módja annak, hogy valakit feljutass a csúcsra, akkor nincs apelláta, használj oxigénpalackot, sokat, és egy sereg magashegyi teherhordót. Hogy ezt megmászásnak hívjuk-e, erről lehet vitatkozni, ugyanis a legmarkánsabb tulajdonságát a kihívásnak, azt, hogy nincs fent elegendő levegő, megváltoztattad.
Palack nélkül én valóban kevésbé vagyok hatékony és tompultabbak az érzékszerveim, nehezebben lélegzem, lassabban mozgok, jobban le van hűlve a szervezetem, gyengébbek a kognitív funkcióim, ez mind igaz, de én pontosan olyan állapotban vagyok, amilyen állapotban a körülményeknek megfelelően lennem kell. A te állapotod egy mesterségesen fenntartott állapot.
Ha jön egy vihar, én beülök egy szikla mögé, magamra húzom a kapucnimat és várok 5-6 órát. Te pánikszerűen fogod nézni a csuklódon az órádat, mert te kölcsönidőt használsz, és ha kifogy az oxigén a palackból, akkor rohamosan fog romlani az állapotod, a szervezeted ugyanis nincs akklimatizálódva, pár percen belül elájulsz és fél óra alatt meghalsz.
De nem is az a lényeg, hogy palack nélkül biztonságosabb-e a mászás. Ez nem erről szól. A hegymászás így szép, így helyes, így természetes. Én akarok felnőni a hegyhez és nem a hegyet akarom magamhoz alacsonyítani.
RM A hegymászókat, és általában az extrémsportokat űzőket, a szabadság iránti igényük hajtja, újra és újra át akarják élni ezt az érzést. Ha valakit azonban folyamatosan az fűt, hogy csinálnia kell valamit ahhoz, hogy szabadnak érezhesse magát, akkor ettől a kényszertől vezérelve már nem szabadon dönt.
KD Ez egy nagyon fontos felvetés. Végső soron, ha bármilyen érzelmi diszpozíciód van, nem vagy szabad. Beismerem, függő vagyok, nagyon szeretem a hegymászást, a hegyeket, és hozzátenném, hogy rendkívül önző is az, amit csinálok, hiszen mindig minden magamról szól. Az egyetlen motivációm, hogy én szeretnék magasztos élményeket átélni, én szeretnék jobb emberré válni, én szeretnék megtudni valamit magamról, én szeretnék klassz kalandokat megélni.
RM Mégis, fent a hegyen vágysz vissza a zöldbe, amikor viszont lent vagy, másznál ismét. Hol érzed magad leginkább otthon?
KD Útközben. Így, mivel nagyon szeretek otthon lenni, kénytelen vagyok folyton úton lenni. Emiatt a bizonytalanság valóban állandó körülöttem, ami eleinte talán frusztráló élmény, ugyanakkor én arra törekszem, hogy fel tudjak nőni hozzá.
Fel- és elismerem, hogy a világ változó, rugalmas, sokszínű, ijesztő, mint minden más fontos dolog az életben, például a költészet, a szerelem, az érzelmek világa, a hegymászás vagy a természet erői. Ezek mind kétségesek, félelmesek, kiszámíthatatlanok, nálunk hatalmasabbak. Nem egyszerű ehhez felnőni, de ha sikerül, akkor otthon lehetek a bizonytalanságban is.
RM Nem titkolod, hogy a materiális felfogás kevésbé áll közel hozzád és inkább filozófiát tanultál, hogy „ne álljon fenn a veszélye annak, hogy egyszer csak jó menő, jól kereső, karrierista filozófus váljon belőled”.
KD Nem gondolom, hogy önmagában a pénz vagy a karrierizmus megvetendő lenne. Ha valaki abban az adott dologban jól érzi magát, nagyot tud benne alkotni, és még ember is marad, az szuper. Én azonban más úton járok és most már biztonságban vagyok, mert tudom, semmi sem fog beszippantani.
RM Veszélyes a pénz?
KD Nagyon, mégpedig azért, mert erősen korlátozza a mozgásodat. Elkezdesz pénzt keresni, abbahagyod az utazást, a csavargást, felhagysz a világ megismerésével, és ezáltal magadhoz sem tudsz egy tapodtat sem közelebb kerülni. Nehezebb szabadnak maradni. Nem mondom, hogy rossz dolog a pénz. Remek dolgokat lehetne vele csinálni, hatni lehet vele, csak sajnos egy csomó járulékos fogalmat és habitust ragaszt magához. Én nem bízom magamban annyira, hogy engem nem változtatna meg, ezért kifejezetten szerencsés, hogy nekem nincs.
RM Szüleid elfogadták életfelfogásod?
KD Fantasztikus szüleim vannak, akik szabad légkört teremtettek otthon, és őszinte szeretettel figyeltek rám. Ők képesek voltak arra, amire csak nagyon kevesen: egyszerre szeretni és ugyanakkor kíváncsisággal felém fordulni, hogy „te ki vagy?” „mit akarsz csinálni?” „miről szól a te életed?”. Néha elgondolkodom, hogy én tudnám-e ugyanezt biztosítani a gyermekem számára.
RM Eljátszottál már a gondolattal ezek szerint.
KD Igen, és ez a kifejezés kimondottan tetszik, mert ez egy érzelmekkel átszőtt szelete az életnek, így kell, hogy legyen benne játékosság. Elképzelhető, hogy beleszeretek valakibe és egyszer csak azt veszem észre, hogy mindennél jobban vágyom családra, gyerekre. De ezeket a dolgokat nem lehet racionálisan, „mérnöki asztalon” tervezni. Egyelőre nem tudom, mit hoz a jövő.
RM Filozófia szakos doktorandusz hallgató vagy. Mivel foglalkozol pontosan?
KD Analitikus metafizikával. Az „analitikus” a módszertanra utal, a „metafizika” a dolgok alaptermészetére kíváncsi. Én a tudat problematikájával foglalkozom, a klasszikus testlélek kérdéskörrel, a mentális élményekkel. Ha megszúrod az ujjad és fájdalmat érzel, vagy amikor szeretnél enni egy fagyit, akkor mentális élményekben van részed. A fájdalom, a gondolat, a vágy, a vizuális tapasztalatok, az érzelmek, mind-mind mentális élmények. Miközben ezt átéled, egy csomó neuron tüzel, agyi folyamatok játszódnak le. Ami engem foglalkoztat az az,
hogy ezek milyen viszonyban vannak egymással.
RM Milyen a viszonyod a halálhoz?
KD Egy markáns pillanata lesz az életemnek. Ha már a születésemre nem emlékszem, a halálomnál szeretnék jelen lenni, szeretném átélni. Nem félek tőle, inkább kíváncsi vagyok rá. Persze örülnék, ha ez csak nagyon sokára következne be.
RM 2010-ben mászás közben veszítetted el társad, Várkonyi Lászlót. Fel lehet dolgozni azt, amikor hozzád közelálló ember hal meg, melletted?
KD Idő és türelem kell hozzá. Amikor 2010-ben hazajöttem, máshogy és máskor éreztem fájdalmat, mint ahogy vártam volna magamtól. Eleinte szinte nem is éreztem gyászt és ezen csodálkoztam, lelkiismeret-furdalásom volt.
Aztán pár nappal a hazaérkezésem után mentem autóval a hegymászó- és barlangászbalesetben elhunytak emlékhelyére. Nem tudtam pontosan, hogy hol kell befordulni, ezért felhívtam Konyit (Várkonyi László – szerk.), és abban a pillanatban jöttem rá, hogy azért megyek oda, mert ő meghalt. Addig a tudatom elfojtotta a fájdalmat, de ezen a ponton áttört.
Aztán teltek-múltak a hónapok, évek, és egyszer csak azt vettem észre, hogy jó rá visszagondolni, hogy mindig elmosolyodom, ha eszembe jut. A saját hegymászásomban is felfedezek olyan nüanszokat, olyan színeket, technikai megoldásokat, attitűdöket, amelyekben jelen van. Sokat tanultam tőle és viszem őt magamban tovább.
RM 2016-ban jöhet az Annapurna?
KD Remélem. Nagyon izgalmas lenne, ha összejönne, mert a magyar expedíciós hegymászásnak már csak az Annapurna, a K2 és a Shishapangma főcsúcsa hiányzik a nyolcezresek közül.
Még nincs hozzászólás