A hatodik X
A nők a 40. az 50. születésnapjukat élik meg kisebb-nagyobb megrázkódtatásként, a férfiak inkább a 60-at. Akkor kerül kéznyújtásnyi távolságba a nyugdíj, és a többség számára a mélyen gyökerező családfenntartási kötelezettségről is kiderül, hogy anyagilag már nem ő a legfontosabb.
Az a fránya hatvanadik
"Tizennégy éves koromban azt gondoltam, hogy huszonöt évesen vége lesz mindennek" – ezt a nem ritka véleményt Grosz György egyetemi tanártól kaptuk, akinek már vannak személyes élményei a két tipikus határról, az ötvenedik és a hatvanadik életévről is, így szemmel láthatóan nem lett „vége mindennek” a húszas évei közepén.
Hogy mérföldkő-e akár az egyik, akár a másik a férfiember életében, arra a pszichológiai tankönyvekből hozhatunk bizonyos utalásokat, ám, teszi hozzá minden szakember, az életmódunkban, társadalmi viszonyainkban mostanában bekövetkező átalakulások, változások miatt, éppen napjainkban nehéz általános következtetéseket levonni.
Az élet valahogy nem igazodik a régi igazságokhoz. Szondi Lipótra hivatkozva persze lehet lényegesen tudományosabb levezetést is felidézni, aki azt írta például, hogy a személy tudatosan megéli a kényszerű és a választott sors közötti dialektikát. És személyes, érzelmi kora korántsem biztos, hogy azonos, az éveinek számával.
A „nevezetes” életkorok ráirányíthatják a laikusok figyelmét is a vélt, vagy valós változásokra. Tudjuk, mind jellemzőbb, hogy például biológiai értelemben később következnek be jelentősebb átalakulások, mint korábban a közgondolkodás vélte, így a régi feltételezéseket, beidegződéseket célszerű megvizsgálni és átértékelni a dolgokat.
A szakemberek jól tudják, hogy az urak számára a hatvanadik életév közeledése összefügg a „férfiasság” minőségével. Így a teremtés koronái készülnek a hatodik X-re, várják a kudarc pillanatát és a kisebb-nagyobb sokkot. A későbbi kerek évszámok már nem „deréktól lefelé” izgatják a férfinépet.
A hetvenedik, a nyolcvanadik a csökkenő szellemi és fizikai teljesítmények miatt okoznak lelki sérülést, akkor pedig különösen, amikor a társadalom, a környezet is rájátszik az életkorra, s agyunkban arra is készülünk, hogy teljesen „leírnak” bennünket. Ez utóbbiak miatt a szorongások fel is erősödhetnek, hiszen a családfenntartás anyagi felelőssége oly mélyen gyökerező, hogy nagyon is nehéz együtt élni a várható, kiszámolható változások gondolatával.
Akár a földig hajolna
„Nagyon kiürült körülöttem az élet, a barátaim közül sokan elbúcsúztak, vagy el sem búcsúztak, csak elmentek" – jegyezte meg a nyolcvanadik születésnapjához közeledő író, Benedek István Gábor.
Ez volt az első – mondjuk így – nem vidám mondata, pedig már egy kisregényt is kitevő előadáson, tollbamondásszerű monológon volt túl akkor, amikor azt kértük, mondja meg, melyik volt a legemlékezetesebb születésnapi köszöntése. Bár barátai szerveztek neki a hetvenötödikre a Fészekben egy teltházas rendezvényt, saját kedvence az ötvenedik születésnap volt.
Az akkor kapott, máig őrzött váza nevezetessége ugyanis az, hogy nem a főszerkesztő, a kiadóigazgató repi keretéből, hanem a kollégák fizetéséből lecsípett adományokból vették.
„Akkor, az ötvenediken, garantáltan boldog ember voltam – mondja a kerek évforduló lényegét, amit könnyű is belátni, hiszen az öt X a fiatalságot éppúgy jelenti, mint ahogy Benedek István Gábor esetében hallhattuk, a szakmai, munkahelyi sikerességet – céllal teli boldog, kiegyensúlyozott életet élhettem.”
Persze, nem mindenki éli meg ilyen vidáman a fél évszázadot; mindkét nem tagjai számára hozhat kisebb-nagyobb összeomlást ez a dátum, hosszas számvetéssel, mérlegeléssel. De az is az igazsághoz tartozik, hogy a megrázkódtatást mind többen akarva-akaratlanul is későbbre helyezik, a hölgyek és az urak a hatvanadik életév tájékán kezdenek el foglalkozni bizonyos biológiai jelzőrendszerek működésével.
Az 1937-es születésű író most pedig már a nyolcvanhoz közelítve igyekszik kortársai példáiból is erőt meríteni, például Gyurkovics Zsuzsáról – ahogy mondja, falubelijéről. A szintén Tótkomlóson született Zsuzsa nemrég ugyanis azzal „konferálta fel” színpadi felköszöntésének talán legnagyobb pillanatát, hogy bejelentette:
„Mivel sokan kérdezik, mit csinálnék legszívesebben a nyolcvanadik születésnapomon, hát azt felelem, hogy meghajolnék, figyeljenek, most meghajlok”. És megtette, kétszer is, de úgy, hogy a homloka a színpad deszkájához ért.
„Én sem bánnám, ha ilyen lenne az én nyolcvanadikam, bár a földig hajlás esetemben csak képletesen következne be… – mondja, miközben a napjainkban nyomdába küldendő huszadik kötetére készül. – Még vagyok, élek, létezem, de már szorongok, a legközelebbi tavaszt várom, és azt remélem, hogy még kiülhetünk egy napsütötte teraszra dumálni."
Még nincs hozzászólás