A halál mindig is rejtély marad
Vörös Ákos PrAkash magyartanárból vált hosszú évek, évtizedek munkájával spirituális tanítóvá, terapeutává, jógivá, felébredett mesterré.
– Mi az igazság a halálról, a halál utáni létről?
– A halál a végső nagy ismeretlen. A misztérium. Bármit is tudunk, sejtünk róla, mindig is rejtély marad. Az emberi elme azonban nagyon nehezen viseli, ha nem tud valamit. A hiányzó részleteket hajlamos képzelt elemekkel pótolni, így irreális világképek alakulnak ki.
Az elme másik kedvenc szenvedélye viszont a kételkedés, amely minden szokatlan ismeretet, sejtést megkérdőjelez, megtagad, semmibe vesz. A haláltól való félelmek legfőbb oka az, hogy nem tudhatunk semmi biztosat arról, ami utána következik.
A részletes teóriák, amik leírják, hogy a lelkeket milyen „irodákon” át küldik a Földre valamilyen tapasztalat megszerzése céljából, alighanem fantáziajátékok csupán, melyekkel néhány embertársunk elméje próbálja kitömni az Ismeretlen félelmetesnek tűnő, üres tereit.
– Nem is kellene félnünk a haláltól?
– Minden ősi közel- és távol-keleti rendszer a tudatos halálra készít fel. A szufik, a Közel-Kelet beavatottjai szerint az élet legfontosabb pillanata a halál, amely ebből a szenvedésekkel teli, korlátozott világból a magasabb szintekre való továbblépést teheti lehetővé.
Az élet ezért felkészülés a legnagyobb vizsgára, a halálra. Olyannyira, hogy sok szufi szerzetes megássa a saját sírját a sivatagban, és néha belefekszik, elpróbálja a végső pillanatot.
– Te megtapasztaltad már, milyen meghalni?
– Van egy élményem, amiről ritkán szoktam beszélni. 1989-ben történt, egy nappal a születésnapom előtt. Már egy hosszú éve nagy energiájú szellemi tréningeken vettem részt, és a sok csodálatos élmény mellett nagyon is túlhajtottam magam.
És akkor került sor életem második tűzjárására, amit őseim egyik földjén, a Bakonyban rendeztek meg, Bakonyoszlopon. Hadd hangsúlyozzam: a Tűzjárás biztonságos, csak én kerültem különös helyzetbe általa. Ahogy lefeküdtem, a feloldatlan energiáktól előbb túlpörgött szívem hirtelen megállt.
Óriási csend következett, amelyben nemcsak a légzés, de a szívverés csendes hangja sem volt már jelen, eltűnt az összes testi érzéssel együtt. Üres, bennsőséges térben találtam magam. Nem láttam semmit, de éreztem, hogy intelligens, jószándékú lények vesznek körül.
Ekkor jöttem rá, hogy egyetlen dolog fáj már csak: az, hogy nem teljesítettem a küldetésemet. Elkezdtem kérlelni a tudatlényeket, hogy segítsenek visszakerülni az életbe. Egyszer csak újra érezni kezdtem a testemet, a szívverésemet, és tudtam: azért küldtek vissza, hogy tegyem a dolgomat.
Értelmet kapott az életem. Akkor találkoztam a lélekpárommal, a másik felemmel, akivel ma már együtt is élünk. Beavatás volt nekem az a nap.
– Tehát van itt még valami, életen és halálon túl…
– Az élet szintjénél mélyebben van egy másik szint: a létezésé. Aki életében megismerkedik ezzel, mondjuk valamelyik meditációs hagyomány alapján, annak tapasztalatokon alapuló bizonysága lehet arról, hogy van valami örök, állandó, amivel ő maga egy, és ami nem múlik el a földi élet után.
(Bővebben a spirituális útról, a tűzjárásról, a felébredésről itt olvashatsz: www.samadhi.hu)
Még nincs hozzászólás