A fény mestere
1977-ben találkoztam vele először, néhány hónappal azután, hogy elnyerte a filmes világ talán legnagyobb elismerését, az Oscar-díjat. Egy hollywoodi partin egy kedves, pityókás fiú mutatott be minket egymásnak, mert a magyaroknak találkozniuk kell. Beszélgetésünk barátságos volt, lényegtelen és rövid, de mély benyomást tett rám az a nyugodt figyelem, amellyel Zsigmond Vilmos, ellépve az őt körülvevő fontos filmes személyiségektől, felém fordult. Mélybarna szeme érdeklődést tükrözött, kérdései, megjegyzései elhitették az újságírónak készülő egyetemista lánnyal, hogy a híres operatőrnek fontos az, amit Magyarországról, a családomról, filmes szárnyait bontogató unokabátyámról mesélek. Ezt a feltétlen figyelmet, a másik ember iránti őszinte érdeklődést tapasztaltam meg most is, amikor interjút készítettem vele. Több újságírónak is nyilatkozott ezen a napon, két riport között sétált egyet, megivott egy kávét, és komoly kíváncsiságot mutatva várta a következő kérdést.
RIDIKÜL MAGAZIN Sokat fényképez?
ZSIGMOND VILMOS Igen. Amikor nem dolgozom filmen, akkor állóképeket csinálok, állandóan van velem fényképezőgép. Hol embereket, hol pedig a természetet: tájakat, hangulatokat fotózok. Tulajdonképpen hatvan-hetven éve fotografálok: hogy pontosan miket, milyen témákat, milyen képből van sok, s milyenből kevés, az számomra is csak most, a fotókiállításom összeállításánál derült ki.
RM Operatőrként elért mindent, amire egy filmes csak vágyhat. Szakmai elismerés, egy Oscar-díj és több jelölés, BAFTA-díj, életműdíjak, közönségsiker, emlékezetes alkotások, amelyek bekerültek a filmtörténet legjobbjai közé. Tényleg izgul azon, hogy a fotóit hogyan fogadja a budapesti közönség?
ZSV Nagyon! Egész életemben arra törekedtem, hogy egy film mondanivalójának megfelelően minél nagyobb hatást gyakoroljak a nézőkre. Hogy a világítással, a fényekkel, a kamera mozgásával kiteljesítsem a színészi játékot, s azt hiszem, nagyjából meg tudom fogalmazni, milyen egy jó film. De most az az én nagy kérdésem, hogy milyen egy jó kép. Mennyire hat az emberekre egy fotó? Nagyon szeretek fényhatásokat fotózni, a napnyugtát például, bizonyos napszakokat; nagyon élvezem a reggeli fényeket, mikor alacsony napsugarakkal dolgozhatok. De filmezni is úgy a jó, ha olyan tájban forgathat az ember, ahol a fény az szép.
RM A képei kapcsolódnak a filmjeihez? Láthatunk ezen a kiállításon olyan fotót, amelyet helyszínkeresés alkalmával vagy egy jelenet beállításához készített?
ZSV Nem. Természetesen készítek munkával kapcsolatos képeket is, de azok nem lesznek önálló értékűek, kiállíthatók. Akkor nem törődöm azzal, hogy milyen a kompozíció. De amikor nem dolgozom, akkor megfontolom, hogy milyen képet készítek, és persze akkor is keresem a szép fényhatásokat.
RM Digitális géppel dolgozik?
ZSV Igen, mostanában már azzal dolgozom, senki nem fotózik már lassan filmre, sajnos. Pedig jó lenne visszatérni kicsit a filmes fotográfiához.
RM Tehát ezek a képek, amelyeket most a Ludwig Múzeumban június végéig láthatunk, nem voltak még kiállítva?
ZSV Soha; sokról azt sem tudtam, hogy létezik. Gyakran előfordult, hogy fényképeztem, majd kivettem a filmet a gépből, előhívattam, és néhány kockát, ami nagyon tetszett, lenagyíttattam, majd a negatívot betettem egy dobozba. A többi kockán nem is nagyon láttam, mi van. Most, hogy készültem a kiállításra, találtunk is egy csomó olyan képet, amit még soha életemben nem láttam. Ott lapultak a negatívcsíkokon. Nemegyszer csodálkoztam is rajtuk, hogy, jé, ezt is én csináltam, meg ezt is, milyen jó fotók. Van olyan képem, amelyik ötvenéves, persze, hogy nem emlékeztem rá.
RM Hol voltak ezek a filmek?
ZSV Dobozokban. Sokat költöztünk Amerikában, s csak vittem őket egyik garázsból, rumliszobából a másikba, ki sem lettek bontva évtizedekig. Szóval higgye csak el, hogy igenis izgat, milyen hatást tesz a nézőkre ez a tárlat. Az az igazság, hogy nagyon szeretem a fekete-fehér képeket. A színek valahogy elveszik a hangulatot, a színekkel nagyon nehéz dolgozni, nem úgy, mint a fekete-fehér képekkel. Ezek a fotók a kiállításon nagyon szépen laborált, művészi kópiák. A színes képekkel nem is tudjuk, mi történik az évek alatt, ez a fekete-fehér fotó meg biztosan eláll száz évig, hiszen mindannyian lapozgattunk már ennyi idős albumokat. Sőt, most nekem azt mondják, hogy háromszáz évig is jók lesznek ezek a nagyítások, de azt már nem fogom tudni ellenőrizni.
RM Kinek az ötlete ez a kiállítás, ha önnek látszólag nem is volt olyan lényeges az a sok doboz negatív?
ZSV Barátomnak, s üzleti partneremnek, Romwalter Bélának – de nem is tudom, hallgat-e erre a nevére, mert a világon mindenütt csak Ricsinek hívják. Az egyik legkiválóbb fővilágosító a szakmában, 1992-ben együtt forgattuk az HBO számára a három Golden Globe-díjat is nyert, Sztálin életéről szóló filmet Magyarországon és Oroszországban.
Abban az időben hihetetlenül elmaradott volt a magyar filmtechnikai eszköztár, ennek a megváltoztatására közös filmtechnikai kölcsönzőcéget alapítottunk; az induláshoz én a Sztálin-filmért kapott honoráriumomat tettem bele, Ricsi, majd a lánya, Judit pedig sok-sok munkát azóta is. Igazából nem is értem, hogy sikerült ilyen jó filmet csinálnunk azokkal az elavult lámpákkal, berendezésekkel, de talán éppen ez, a problémák megoldásáért vívott napi küzdelem hozott bennünket össze, s máig tartó barátságunk az évek alatt csak szorosabbá vált.
Így hagytam magam rábeszélni, hogy nyissam fel azokat a fotósdobozokat, s válogassunk ki belőlük egy kiállításra való anyagot. Néhány évbe így is beletelt: két fiatal kurátor segítette a munkát, nekik küldözgettem a negatívokat, ők végezték az első szelekciót a képek közt.
RM Ön a fényeiről, filmjeinek a hangulatairól híres, s időnként erősen kritizálja a digitális technikát alkalmazó új filmes generációt a „lelketlen” felvételekért. Néhány éve iskolát is alapított, hogy filmművészetet taníthasson.
ZSV Global Cinematography Institute a neve, s Jurij Neyman operatőr barátommal hoztuk létre, mert azt vettük észre, hogy a mesterséget kezdi elhalványítani a technika mindentudásába vetett hit. A digitális kamera becsapós dolog: ha bekapcsoljuk, egyszerű gombnyomásra tökéletes minőségben rögzíti a látványt. De ez nem művészet, egy ilyen felvételnek nincs hangulata, kifejezőereje.
A jó felvétel mindig az agyunkban születik meg először, s mivel ismered az egész film mondandóját, igyekszel a megvilágítással, a kompozícióval kifejezni azt, amit elképzeltél. Én hiszek abban, hogy lehet digitálisan is jót forgatni, de a technika csak eszköz, amely arra szolgál, hogy megvalósítsuk az elképzeléseinket. Az iskolában arra oktatjuk az operatőröket, hogy a látványnak, a hangulatnak is van mondanivalója, s nagyon sok szakmai fogás, mesterségbeli tudás segíti ennek a kifejezését. Vallom, hogy a művészi oldal mesteri kezelése különbözteti meg az amatőrt a profitól.
RM Jár moziba?
ZSV Sajnos egyre ritkábban. Többnyire otthon nézek filmeket, nagy, több mint két méter széles kivetítőn. Általában a feleségemmel ülök le esténként, ő írónő, írt már forgatókönyvet is, mindent meg tudok vele beszélni. De általában nem értünk egyet. Ami nekem tetszik, az neki kevésbé, és fordítva. Időnként átjön egy-egy baráti házaspár, s akkor négyen nem értünk egyet. Vitatkozunk. Ez jó. De egy igazi mozi hangulatát nem pótolja még ez sem.
Szeretem látni nagy vásznon is a filmeket, s figyelni, érezni, hogy egy-egy jelenetre a nézők hogyan reagálnak. Hogy milyen a hangulat, felszisszennek-e, vagy mocorognak, mert nem köti le őket a jelenet, avagy néma csendben ülnek, elvarázsolva. Ezt az élményt semmi sem pótolja, de a kényelem, bizony, sokszor otthon tart. Meg a „kötelező” feladat, hiszen az Amerikai Filmakadémia tagjaként sorra kapom a filmeket – igen jó, blu ray-minőségben –, hogy az Oscar-jelölésekre szavazni tudjak. Ötven-hatvan film is érkezik, amelyekről véleményt kell mondanom.
RM Milyen filmeket szeret?
ZSV Az értelmes filmeket szeretem, amik szólnak valamiről. A rendőrfilmeket például már végtelenül unom: egysíkúak, egy kaptafára készül valamennyi. Már olyanok, mint a western volt valamikor, csak tartalmatlanul ismétlik önmagukat, s a kliséiket. Tavaly nagyon tetszett az angol kódfejtőről, a modern számítógépes technológia úttörőjéről (magyarul Kódjátszma volt a címe) szóló film. Abban voltak emberi sorsok, és dráma, mint ahogy a Stephen Hawking életét bemutató film is lebilincselő volt, ahogy követhettük a borzasztó betegség kifejlődését, és azt, ahogy Hawking mégis megtalálta a lehetőséget önmaga kifejezésére, a kommunikációra.
Ezért tartom máig legjobb filmemnek az 1978-ban bemutatott A szarvasvadászt, mert az minden vonatkozásában kitűnő film lett: a történet, a színészek, a díszlet, a látvány gyönyörű egészet alkot. Az előbb a technikáról beszéltünk. Hát sokszor a színészek életét sem könnyíti meg a digitális világ, hiszen gyakran előfordul, hogy egy semleges, zöld színű fal előtt kell a legnagyobb átéléssel eljátszaniuk egy jelenetet, amire a hátteret, a környezetet csak később vetítik rá, s dolgozzák össze.
Emlékszem, hogy A szarvasvadász egyik jelenetében kint, a hegyekben forgattunk, s Robert de Nirónak volt egy hosszú monológja, amit egyben akartunk felvenni. Többször belekezdett, de érezhetően nem tudott koncentrálni, majd megkért, hogy az egyik nagy derítőernyőmet, amit a szépen világított jelenet kedvéért állítottam fel, vigyem el előle: „Nem látom a hegyeket”, mondta. Komoly lecke volt ez számomra, akkor tanultam meg, hogy a színészt nem szabad technikai dolgokkal zavarni. Milyen nehéz lehetne ma egy zöld fal előtt elmondani ugyanazt a monológot!
RM Általában tiltakozik, ha az önre jellemző stílusról kérdezik.
ZSV Igen, mert minden filmnek a saját stílusát kell megteremteni, az operatőr nem erőltetheti rá a magáét. Ha mégis meg kell fogalmaznom, mi jellemző a munkáimra, akkor az a fények használata, amelyek elsődleges szerepet játszanak a hangulatok megteremtésében. Szerencsém volt, hogy abban az időben kerültem Hollywoodba – az 1956-os emigrációm után –, amit én az amerikai új hullámként emlegetek. Az a fiatal rendezőgeneráció, amelyik a nagy hatalmú filmstúdiókon kívül készítette a filmjeit, sokat tanult és merített az európai stílusból, amit én is magammal vittem a budapesti Filmművészeti Főiskoláról. Ez tetszett azután Peter Fondának, Altmannak, Spielbergnek, Ciminónak, s persze fejlődtem, képeztem magam én is.
RM Mikor készített utoljára ilyen mondanivalóval rendelkező, jó filmet?
ZSV Tavaly mutatták be, dokumentumfilm, az a címe, hogy God the Father. Sajnos a dokumentumfilmek nehezen jutnak a nézők elé, szinte nincs reklámjuk, pedig ez egy nagyon érdekes film lett. Egy maffiózóról szól, aki a szeretett lány kedvéért felhagy a bűnözéssel. Az illető anyagilag is támogatta a filmet, ott volt majdnem minden forgatáson, izgalmas karakter, mondhatjuk, egy rendes bűnöző.
RM Tavaly két életműdíjat is átvehetett, egyet Cannes-ban, egyet a CineFest miskolci nemzetközi filmfesztiválon, most pedig, nyolcvanöt évesen mint ifjú fotográfus, az első tárlatával debütál.
ZSV Mindig azt mondom, a világítás olyan, mint a festék a festményen. Ha nincs világítás, nincsen film. Kíváncsi vagyok, mások mit mondanak a fotóimról. Mi adja vajon azok hangulatát?
Még nincs hozzászólás