A csillogás, a felhajtás nem esik jól, a szeretet igen
Miközben vitathatatlanul napjaink egyik legnépszerűbb és legkeresettebb színésznője, a sztárság kelléktárának nagy részére nem tart igényt. A színpadon és kamerák előtt művész, a magánéletben azonban szándékosan és amennyire csak lehetséges, civil és "hétköznapi" - a szó természetes, flancmentes értelmében. A titkait megőrzi magának. (És nem csinál úgy, mint ha ez nem így lenne.) De szívesen mesél arról, milyen az élete, milyen ma az élete egy színésznőnek, akit Balsai Móninak hívnak.
Tele a naptárad. Fel is sóhajtottál, amikor időpontot keresgéltünk, hogy ez az átkozott rohanás mindig! Mi hajszol, miért vállalsz ilyen sok feladatot magadra? Munkamánia, maximalizmus, harc a megélhetésért? Mi adja a svungot?
Mindez együtt. Nemcsak nekem, mindenkinek, ilyen a világ. Kevesen élnek meg egy munkahelyből. A színházban ráadásul nincs ünnepnap, nincs szabadság, amit ki lehetne venni. Régen volt a nyár nekünk, ma már az sincs, ahhoz hogy előbbre juss, és pénzt is keress, dolgozni kell.
A szórakoztatóipar olyan, hogy amikor más pihen, mi dolgozunk. Amikor meg más dolgozik, mi akkor is dolgozunk, hiszen akkor próbálunk. Két évvel ezelőtt a szabadúszást választottam, ez olyan, mint ha nulláról kezdenél mindent.
Pedig az alkotáshoz pihenni, töltekezni kell. Hogy nem égsz ki?
Nem tudom, néha azt érzem, ki vagyok égve.
Van egy kép az emberek fejében arról, milyen a színészek élete. Ehhez képest?
Bohémságot, lazaságot kötnek hozzánk, ehhez képest fegyelmezett, furcsa, aszkéta életünk van. Ahhoz, hogy héttől tízig ugrálj, nem lehet bablevest ebédelni. Ha nem alszol eleget, fáradt leszel, és nem fogsz tudni koncentrálni.
És bármi történjék is veled, nem őrülhetsz meg. Az életveszélyes. Ha például dühös vagy, nem viheted be a dühödet egy verekedős jelenetbe, hogy aztán padlón maradjon a másik.
A pályakezdő színész tipikus hibája, hogy eszetlenül csinálja a dolgokat, mert nagyon „érez”. Aztán megtanulja kezelni az ember önmagát és a lelkét.
Mi visz fel estéről estére a színpadra? Mit szeretsz a hivatásodban?
Szeretem, hogy el tudok mondani egy történetet, meg tudok mutatni egy emberi sorsot, át tudom adni egy szerző üzenetét. Amikor egy művészeti alkotás kapcsán magadra ismersz egy történetben, akkor rádöbbensz, nem vagy egyedül, és ez jó érzés.
Ilyen értelemben segítő szakma az enyém. Nemcsak azért, mert megnevetteted az embereket, és lerakják két és fél órára a gondjaikat, hanem azért is, mert fontos tanulságai lehetnek számukra egy előadásnak. Nekem a színészet küldetés, jóféle játék. Nemcsak a nézők, mi, színészek is nagyokat utazunk egy-egy karakterben.
Repülés és kőkemény munka is. A martfűi rém című filmben például nem lehetett jó élmény télen a jéghideg vízbe csobbanni miközben brutális, erőszakos jelenetekkel is meg kellett birkózni – a női szereplőket kevés kivétellel súlyosan bántalmazzák.
Igen, sokszor feszegeti a színész a tűrőképessége határait minden szempontból. Ugyanakkor tanul, felfedez is egy csomó dolgot, ez jó. Ujj Mészáros Károly új filmjében, az X-ben (novemberben kerül majd a mozikba) nyomozónőt alakítok.
Az ujjlenyomatvételtől kezdve a verekedésen át sok mindent ki kellett próbálnom, TEK-esekkel futkostam, megtudtam, hogyan kell használni a fegyvert, felvenni az alakzatot, biztosítani a területet…
Volt olyan rendezői kérés, amit nem vállaltál? Egyáltalán, alkudozhatsz, ha már előzőleg igent mondtál egy szerepre?
Persze, jó esetben meg lehet beszélni a rendezővel, mi fér bele neked, és mi nem. A szélsőségesebb jelenetek, a verekedések vagy a meztelenkedés is nagyon ki van találva, irányított, átgondolt folyamat, jó rendező mellett biztonságban érzi magát a színész, ott a stáb, segítenek, csapatmunka.
Pályakezdőként jóval bátrabban vállaltam volna el dolgokat, mint ma. De akkor nem forgattam még.
Figyeltelek a fotózáson. Miközben profin tetted a dolgod, és tűrted, hogy órákon át öltöztessenek, sminkeljenek, fésüljenek és fényképezzenek, mintha lélekben, gondolatokban nagyon máshol jártál volna.
Érdekes, hogy ezt mondod, mert a Ridikül-címlapfotózáson kifejezetten jól éreztem magam a stábnak köszönhetően. Mindenki azt gondolja, egy színész szereti magát mutogatni. És van, aki tényleg, de én nem. A csillogás, a felhajtás nem esik jól. A szeretet igen.
Ha megvár valaki előadás után, megszólít, elmondja, hogy mi tetszett, mi nem, és beszélgetünk – azt szeretem. De vonulni a partikon, fotózgatni – ez nem én vagyok. Tudom, hogy része ennek a pályának, de igyekszem csökkenteni az ilyen szereplések számát.
Ne vegyenek el időt a privát időmből – de a munkaidőmből se. Megválogatom, kivel beszélgetek. És a magánélet szent. Egyébként nem öltözöm feltűnően, pasztellben létezem, nem használok élénk színeket. Nem célom üvöltve látszani.
A színpadon kiélem a harsányságot, de ha nem lenne a színészet, akkor sem lennék lila hajú, párducmintás ruhájú punk.
Tevékeny évad volt a mostani, négy bemutatóval, három játékfilmforgatással, szinkronnal.
Valóban három film bemutatója lesz a közeljövőben, amiben szerepelek, de igazából ezeket az elmúlt két évben forgattuk, és főszerepem csak az X-ben van, Nemes-Jeles András Sunsetjéhez és Bodzsár Márk Drakulics elvtársához csak pár napot forgattam.
Szóval ez nem jelentett extrém leterheltséget.
Van speciális tanulási technikád? Mindig érdekelt, hogyan lehet memorizálni több száz oldalt pár nap alatt.
Amikor megkapok egy szövegkönyvet, először kétségbeesem, hogy mekkora falat. Magolni nem tudok, kellenek a szövegtanuláshoz a partnerek, a reakciókhoz, a mozdulatokhoz ragadnak hozzá a mondatok a próba során.
Több Molnár-darabban játszottam már, az volt az emlékem, hogy könnyen tanulom a nyelvezetét, de a nemrég bemutatott Delila kapcsán rájöttem, mégsem.
Nem lehet csalni benne, az a szórend kell, ami ugyan gyönyörű, de ma már nem így beszélünk, nagyon kell figyelni, nem adja könnyen magát a szöveg. De amikor már beszippantott, akkor csodálatos játszani vele.
Sok színész tart attól, hogy leblokkol a színpadon. Veled volt ilyen?
Igen.
Sokkolt?
Amikor a pálya elején hibáztam, az borzasztó volt. Vittem magammal a szorongást, ilyen típus vagyok. Kerekes Éva magyarázta meg, hogy el kell tudni engedni, mert rámegy a következő jelenet, vagy akár az előadás.
Elengedésben jó vagy?
Muszáj fejlődni ebben. Van, akinek egyszerűbben megy. Én megfelelési kényszeres vagyok, nekem nehezebb. De lehet gyakorolni. Az élet bármilyen területén.
Alapjában nem vagyok egy törős, zúzós, elhagyós típus. De valamiért az utóbbi időben kis balesetek történtek velem, vesztettem el kulcsot, pénztárcát, törtem el kedvenc bögrét. Már-már görbült le a szám, de rájöttem, hogy semmi értelme drámázni.
Elbúcsúztam tőle. Szerettem, de eddig tartott a szolgálat, hálás vagyok érte.
Gyűjtögetős vagy?
Nem! Szeretem a teret, a tiszta felületeket, a távlatot, magam körül sem bírom a zsúfoltságot. Viszont hat éve költöztünk, és még mindig van doboz anyukáméknál a pincében. Szörnyű ezzel szembesülni. Nem tudom, mi van benne. Ha hat éve nem volt rá szükségem, nem is lesz.
A ruhákkal is így van. Összevásárolunk dolgokat, aztán háromnegyedét nem viseljük. Harmincöt felett az ember nem szívesen vesz már fel kényelmetlen cuccokat...
Igen, sokszor elgondolom, de szép lenne az a szoknya azzal a csinos cipővel, aztán rájövök, hogy négy órát kell majd ácsorogni a szinkronban, meg vezetek is, és magassarkúban kényelmetlen nyomni a kuplungot, ráadásul, ha nincs parkolóhely a közelben, akkor az összes cuccal tipegnék végig a kerületen…
Ez fájna! Megtanulja elengedni magát idővel az ember. Egyre kevesebb az idő, nem érünk rá felesleges körökre. Ha valahol lazulni lehet, akkor ott kötelező!
Kiktől tanultad színészmesterségben a legtöbbet?
Nagyon sokaktól tanultam nagyon sokfélét. A József Attila Színházban voltam stúdiós. 18 évesen bekerültem a tánckarba, meg statisztáltam, és láthattam próbálni a nagy színészeket. Elvarázsoltak. Figyeltem, hogy oldanak meg dolgokat, milyen különbségek vannak köztük.
Galambos Erzsi keményen ránk szólt, ha leültünk jelmezben. Ő sosem ült le gyűrődős ruhában, bármilyen fáradt is volt. Csodálatos volt látni, hogy tiszteli a színházcsinálást. Lehet, ma kiröhögnek, hogy ilyeneket mondok, de szeretem, ha a színház szentélyként van kezelve.
Kedvelem azokat a kollégákat, akik így tesznek. A szertartásokat ma már sokan szégyellik, nem divatosak.
Neked milyen szertartásaid vannak előadás előtt?
Szép, tiszta, modern öltözőben is, mint amilyen ez a Centrál színházi, van egy pici saját kendőm, arra pakolom ki a sminkeszközeimet. Soltész Bözse kolléganőm jókat nevetett rajtam, „dobozosnak” hívott. Mert mindent külön saját dobozkákban tárolok.
A nagy rohanásban, káoszban átlátható rendnek kell lennie körülöttem. Szükségem van a megérkezésre, egy kis nyugalomra, egy teára, aztán jöhet az előadás!
Még nincs hozzászólás