A bosszúállás tökéletlensége
A megbocsátás ellentéte a bosszúállás, amely szintén nem idegen az embertől. 1951-ben egy törökországi ásatáson időszámításunk előtt 700 évvel készített ékírásos agyagtáblákat tártak fel, amelyek egy részén egy tanmese volt olvasható.
A nippuri szegényember meséje az őstípusa annak az Európa minden vidékén, sok variációban található népmesének, amelyet mi Fazekas Mihály művéből, Lúdas Matyi történeteként ismerünk. A sérelmek megtorlása, a bosszú ábrázolása az asszír időkből – az emberi természet nem sokat változott. Bár a Szentírás évezredek óta arra figyelmeztet, hogy nem az ember dolga a bosszú, sőt, az irgalmat és a megbocsátást hirdeti, az elégtétel örök emberi vágy marad.
Művészi feldolgozására számtalan példa akad. A legismertebb Hamlet drámája, akinek apja halálát kell megtorolnia annak gyilkosán, Claudiuson („boszúld meg rút, erőszakos halálát”), s egyben az igazság és a becsület helyreállítására is felszólítást kap („ne engedd Dánia királyi ágyát / Vérbujaságnak átkos fekhelyűl”).
Nem ily sokrétű, de legalább olyan népszerű Dumas regényalakjának, Edmund Dantesnek, azaz Monte Cristo grófjának a története, akit kapzsiság és cselszövés juttatott hosszú évekre börtönbe, s aki szabadulása után sorra megbünteti az ellene vétkezőket. Friedrich Dürrenmatt színművében, Az öreg hölgy látogatása című darabban a bosszú sajátos formájával találkozhatunk: az öreg hölgy nemcsak egy emberre, hanem egy egész városra vadászik.
A filmművészet is gyakorta fordul a bosszú ábrázolása felé, az elégtétel motívuma végigkíséri a filmtörténetet. Magyarországon is népszerű a Charles Bronson személyéhez köthető két mű, a Volt egyszer egy Vadnyugat (Sergio Leone, 1968), és a Bosszúvágy (Michael Winner, 1974), amelyek mára a műfaj klasszikusai lettek.
A történelmi súlyú vétkek bosszújáról Quentin Tarantino szól Becstelen brigantik című filmjében. A történelmi tényeket elferdítve, csaknem személyes elégtételt vesz Hitleren és társain a II. világháborús borzalmakért. A Velencében és Cannes-ban is díjazott trilógia, a Mr. Vengeance – A bosszú ura (2002), az Oldboy (2003) és a Lady Vengeance – A bosszú asszonya (2005) az európai néző számára szokatlan brutalitással mutatja be a bosszú folyamatát, miközben koreai rendezője világossá teszi, hogy a legindokoltabbnak érzett bosszú sem hoz teljes elégtételt.
Ezt Roman Polanski mesteri alkotása, az Ariel Dorfman színdarabjából készült megrázó A halál és a lányka című film (1994) teszi egészen világossá, s ezzel a művel vissza is érkeztünk a megbocsátás szükségességéhez. A történetben Paulina, aki meggyötört, meggyalázott túlélője hazája közben elsöpört gyilkos diktatúrájának, váratlanul felismeri véletlen látogatójukban egykori kínzóját. Ha úgy tetszik, a halál a lányka karjaiba sétál, aki a bűnös vallomását, a bűneivel való szembenézést akarja – akár kegyetlen vallatás árán is. Mert a bosszúállás tökéletlen, megbocsátásról pedig csak a beismerés után beszélhetünk.
Még nincs hozzászólás