A biztonságérzet a fő igényünk
Gyakran megfordul televíziós műsorokban, ahogy ő fogalmaz, preventív jelleggel, több könyvet is jegyez pszichiáterként, magánéletét tekintve két gyereke, két kutyája, egy férje és egy macskája van. Dr. Belső Nórának már arra is akad receptje, hogyan szökkenjen át lezser könnyedséggel egyik szerepéből a másikba. És remekül csinálja.
Bevallom, ezt a receptet én is szeretném ismerni, amikor bezuhanok az ebédidő miatt zsúfolt budai bevásárlóközpontba, ahová az interjút beszéltük meg. Néhány percet kések, de Nóra megértően mosolyog, pedig hajnalban már az egyik kereskedelmi csatorna stúdiójában ült, sőt, azóta megjárt egy másik televíziót is, és még hazaszaladt ebédet adni a kisebbik gyermekének. Pedig még alig múlt dél.
RIDIKÜL MAGAZIN Legelőször mi is egy televíziós műsorban futottunk össze. Fontos a médiajelenlét neked?
DR. BELSŐ NÓRA Olyan témákban szólalok meg szívesen, ahol felvilágosító jelleggel mutathatom meg az orvosi munkát. A médiaszereplések lényege számomra nem a magamutogatás, az öncélú megjelenés. Ha olyan témához hívnak, amiben nem vagyok jártas, visszautasítom a lehetőséget.
RM A Ridikül adásaiban és a Magazinban is leginkább párkapcsolati témákban nyilatkoztál…
BN A szórakoztató műsorokban az emberi kapcsolatok az érdekesek. Ezeken sírunk, nevetünk, ezeken csámcsogunk. És ez az a terület, amelyben az emberek leginkább ki mernek lépni az intimszférájukból.
Gyakran hívnak a depresszió témájában is, ez a másik szakterületem. Az érintettek sokszor még a párjuknak sem beszélnek arról, hogy szakember segítségét kérték, mert félnek a megbélyegzéstől.
Ezzel szemben a párkapcsolati problémáinkat kevésbé érezzük kínosnak, míg a depresszióról sokkal burkoltabban kommunikálunk. Délelőtt egy olyan műsorban voltam, ahová be lehetett telefonálni. Mivel ez egy anonim lehetőség, sokan éltek is vele.
RM Lehet ilyen formában kézzelfogható segítséget nyújtani?
BN Jó kérdés. Nehezebb használható válaszokat adni, mint mondjuk egy diétás tanácsadás esetén, de a szerkesztők szerint könnyedebb témákban kevesebb telefon is érkezik, hiszen egyszerűbb hozzáférni az információkhoz. Egy depressziós betegnek nem tudok mást tanácsolni, mint hogy forduljon szakemberhez.
RM Mindig erre a pályára készültél?
BN Ha nem lett volna a Lipótmező, lehet, hogy én sem lennék pszichiáter. Gimnazistaként jártam ott először, egy pszichológus kolléganőhöz vittem be anyagot, akivel nyelvvizsgára készültünk. Ahogy beléptem a hatalmas, ősfás területre, arra gondoltam, milyen jó lehet itt dolgozni.
Az orvosi egyetem már biztos volt, ott az ötödik évben tanulunk pszichiátriát, akkor már bejártam a Lipótra, aztán két évig jártam externálni, és fel is vettek. Rezidensként kezdtem, aztán haladtam az orvosi ranglétrán.
Sajnálom, hogy néhány éve bezárták, hiszen ott a betegellátás teljes folyamata jelen volt, egészen a betegek társadalomba való visszahelyezkedéséig. Egy mesterképző hely volt, ahol már százötven éve pszichoterápiás műhelyek, szakápolói iskolák működtek. Pótolhatatlan az, amit átadtak, kiegészítve a legújabb tudományos eredményekkel.
Elsősorban klinikai kutatásokban vettem részt, betegeken végzett vizsgálatokban, illetve egy nemzetközi öngyilkossági kutatásban, ami arról szólt, hogy miközben a rendszerváltás után a posztkommunista országokban magas volt az öngyilkosságok száma, Magyarországon csökkent. Komoly eredménye lett a kutatásnak. A magyar pszichiátria mindig élen járt a legújabb diagnosztikai eljárások felkutatásában, nálunk volt először rezidensképzés is.
RM Még mindig sok az előítélet a terápiás folyamatokkal szemben…
BN Ami az ismeretek hiányából fakad, bár én a magánorvosi praxisomban nyilvánvalóan motivált emberekkel találkozom. A társadalmunk pszichológiai kultúrája nagyon alacsony, sokan alapvető fogalmakkal sincsenek tisztában.
Vannak törvényszerű dolgok a lelkünk működésében, de az iskolában nagyon kevés szó esik ezekről. Pedig a düh vagy a harag is normális érzés, lehet őket kezelni. Az előítéletek másik oka a stigmáktól való félelem. Sokan azt vallják, hogy a lelki életük kizárólag rájuk tartozik. Pedig ennek egy része kőkemény biológia.
RM Mintha a depresszió is divatos fogalommá vált volna...
BN Ma már egy-két napos rosszkedvre is hajlamosak vagyunk ráfogni, hogy depresszió, akinek meg tényleg súlyos a baja, az próbálja a szőnyeg alá söpörni, szóval ennek a reciproka is működik. De nem jó értelemben beszélünk róla. Tisztázni kell, mit nevezünk valóban segítségért kiáltó állapotnak, és mi az átmeneti rosszkedv, ami teljesen normális, hiszen időnként valóban van okunk rá.
RM Szorongó nép vagyunk…
BN A magyar ember hajlamos befelé fordulni és inkább izolálni a problémát. A család értéke ebben is megmutakozik: mindent családon belül kell elrendezni, és ha valamiről nem beszélünk, az nem is létezik. Pedig szociális lények vagyunk, fontos lenne kifejezni az érzéseinket, hiszen amiről tudunk beszélni, azt könnyebben is kezeljük.
RM Olvastam, hogy a terápia alatt gyakran használod az olvasás áldásos hatását is.
BN Az olvasás két dolgot ad: egyrészt belehelyezkedünk egy másik dimenzióba, hiszen a fantáziánkat kell használni, amihez kell egyfajta koncentráció, és ezáltal valóban ki tudunk kapcsolni. Fontos szempont a könyv témája is. A segítő könyveket szívesebben forgatják, a klasszikus irodalomra nem mindig nyitottak.
RM Most is egy könyvön dolgozol…
BN Alapvetően a szerelemről fog szólni. Életkorok szerint mutatja be a lehetőségeket. A fő üzenete az, hogy minden életkorban van esély a szerelemre.
RM Az egyik e heti adástéma a hosszú, boldog kapcsolatok titkát kutatja. Szerinted mi a titok?
BN A biztonságérzet fő igénye az embernek. Ha olyan partnerünk van, aki mellett megtaláljuk ezt, azért nagyon sok kompromisszumot tudunk kötni. Évtizedekig tartó lángoló szerelem azonban nem létezik. Ha valaki azt várja, hogy ugyanazt élje meg, mint a kezdetekben, az tévúton jár.
A szeretet érzése életkoronként, életszakaszonként változik, más minőségű érzelmek jelennek meg. A párkapcsolat egy folyamatosan és dinamikusan változó, két emberen múló szövetség. Ha így tekintünk rá, akkor kivehetjük belőle a jót. De ez nagyon komoly meló! Emellett egy adag szerencse is kell hozzá, hogy az ember megtalálja a társát, akivel hosszú távon együtt tud működni.
Gyakran látom, hogy sokszor idealizálják az emberek a másikat, csak hogy tartós kapcsolatuk legyen, pedig nem is biztos, hogy ki kéne tartani. Aztán leköti őket az építkezés, a gyerekvállalás, és mire mindezt kipipálhatják, kiürül a kapcsolat. Ezért van az is, hogy sok házasság véget ér a gyermekágyi időszakban és a gyerekek kirepülése után.
RM Azt vallod, komoly összefüggések vannak a lelkiállapot és az egészségügyi problémák között.
BN Test és lélek egységet alkot. A lélek központja az agyunk, így a lélek betegségei egyben az agy betegségei. Ha erről nem veszünk tudomást, jönnek a pszichoszomatikus bajok, mert az agy nem képes megfelelően irányítani a folyamatokat, rossz szignálokat küld a testnek, gyengül az immunrendszer, az allergiáktól a gyulladásokon át a pánikbetegségig sokféle betegség kialakulhat. Ehhez elég egy nem megfelelő lelki állapot.
RM Mit tesz a pszichiáter a saját lelki egészsége érdekében?
BN Úgy élem az életemet, hogy a munkától való eltávolodást meg tudjam engedni magamnak. Kialakítottam egy olyan heti rendet, hogy jusson időm önmagamra, ne kelljen egyik szerepből rögtön a másikba zuhanni. Persze, a lelki fittségtől is függ, hogy mennyire vagyunk képesek váltani.
Én megpróbálom minden szerepemben jól érezni magam. Aztán szakemberként nemcsak beszélek a mozgás fontosságáról, hanem csinálom is. Kocogás, spinning, nyáron kerékpározás, túrázás, kirándulás, telente síelek. A kutyasétáltatás is kikapcsol, ilyenkor kizárom a külvilágot. És tudatosan figyelek arra, hogy a barátaimra is maradjon időm.
RM Ők is szakmabeliek?
BN Nem igazán. Gyermekkori barátnőmhöz spinningre járok, másikuk fogorvos, a harmadik pedig a kereskedelemben dolgozik most. Szóval ezek a találkozások nem a szakmázásról szólnak, és így van jól.
RM Mennyire viszed haza a páciensek történeteit?
BN Annak idején a Lipóton súlyos esetekkel találkoztam, amiket orvosként kellett kezelni. Ott gyorsan megtanultam, hogy nem azonosulhatok a beteg problémájával, de ez nem is volt olyan nehéz, amikor például egy kényszerképzetekkel küzdő skizofrént hozott be a mentő.
A magánpraxis már inkább alkalmat ad rá, hogy részletesebben megismerjem a páciensek életét, ilyenkor jobban be tudok vonódni, több érzelem keletkezik bennem, de ezeket az évek alatt megtanultam kezelni. Olyan nincs, hogy valakinek ne legyen legalább egy olyan sztorija, amin lehet sírni, szomorkodni. Ugyanakkor a szakmám megtanított rá: nincs lehetetlen helyzet, és még ha meg is érint egy-egy történet, én már tudom, hogy lesz kiút. Ez erőt ad nekem is.
Még nincs hozzászólás