Viktoriánus emlékékszerek
Angliában a 19. század, a viktoriánus kor a stabilitás, a kiegyensúlyozott fejlődés, a birodalmi nagyság szimbóluma. Nevét az 1837-től 1901-ig uralkodó Viktória királynőről kapta, aki rendkívüli népszerűségnek örvendett hazájában.
Röviddel trónra lépése után, tizenkilenc éves korában ment feleségül élete nagy szerelméhez, német unokatestvéréhez, Alberthez. Kilenc gyermekük született. A viktoriánus kor a szentimentalizmus kora, amely az érzelmi életet állította előtérbe, azt ecsetelte önkínzásszámba menő részletességgel.
Az érzelmek bensőséges ábrázolása és a róluk való beszéd következtében az angol hétköznapokat és ünnepeket jelképek sokasága vette körül. Az embereket szentimentális ékszerek emlékeztették a barátságaikra, romantikus vonzalmaikra, eljegyzésre, házasságra, sőt, még üzleti kapcsolataikra is. Sok ékszerre vésett szimbólumnak – virágnak és leveleknek – volt közismert jelentése.
A haj a legszélesebb körben használt és elfogadott személyes emléktárgy e korszakban, a hajtinccsel kombinált emlékékszer viselése igen népszerűnek számított. Viktória királynő féltve őrzött kincse volt az a karkötő, amelybe Albert hajtincsét foglalták, és mindennap viselte – férje halála előtt, és azután is.
Alkalmanként fogakat is őriztek ilyen módon. Úgy tartották, hogy Viktória is hordott egy karperecet kilenc gyermekének kiesett tejfogaiból. A kissé borzongató gesztus nála a szeretet jele volt. Ma, ha van olyan szerencséje valakinek, hogy talál ezüstbe vagy aranyba foglalt fogacskákból készült Viktória-korabeli karperecet, mintegy 3-5 ezer dollárral lehet gazdagabb.
A korszellem az eltávozottakra, a kedves halottakra való emlékezés divatját csaknem kötelezővé tette, de a gyász teátrális demonstrálása Albert herceg 1861-ben, rövid betegség után, negyvenkét éves korában bekövetkezett halála után vált a mindennapok részévé. Viktória ugyanis ettől kezdve egész életében – külsőségekben mindenképpen – gyászolt, s e negyven éven át tartó szakadatlan gyász felerősítette a korszaknak a halálhoz való vonzódását.
A királynő viselete, ékszerei, szokásai pedig mintaképül szolgáltak a köz emberének is. Hamarosan kialakult, hogy milyen ruhát, kendőt, csipkét illik viselni a gyászév különböző szakaszai alatt, kis kézikönyvek, úgynevezett etikettek és női magazinok terjesztették az illő gyászviseletek és ékszerek divatját Angliában, sőt, az óceán túlpartján, Amerikában is.
Viktória csaknem hatvannégy éves uralkodásának véget vető, 1901-ben bekövetkezett halála, a bánat utolsó nagy hullámával árasztotta el Angliát. De ez már egy modern kor, egy új évszázad küszöbén történt, s fia, VII. Edward, egyben utóda a trónon – talán a családban megélt személyes tapasztalatainak hatására –, három hónapban határozta meg az állami gyász idejét, és a nagyon látványos, demonstratív emlékezés kultusza alább is hagyott.
Leglátványosabban és leggyorsabban a hajból készült ékszerek divatja hanyatlott, a 20. század testkultúrája, a tisztaságról alkotott új közfelfogás egyre inkább taszítónak érezte a hosszú hajfonatból készült, vagy azt befoglaló kitűzőket, karpereceket. Nem telt el két évtized, és a hajból készült ékszerek kultusza ellenkező előjelet kapott; előbb csak divatjamúlt, majd morbid kuriózum lett.
A gyászékszerek legdiszkrétebb darabja a gyűrű, amely igen elterjedt volt. Gyökere érdekes módon az az uralkodó osztály és a tehetős polgárság körében egy-két évszázada már népszerű költői gyűrű, amelyet leginkább szerelmi zálogul adtak egymásnak a párok. Azok vésete többnyire belül volt, így senki nem tudhatta, hogy viselőjük milyen titkos üzenetet őriz.
Amikor a gyász divatja fellendült, sokan készíttettek szerettük emlékére gyűrűt, amelybe közismert mondásokat, például „memento mori” (emlékezz a halálra) vésettek. A korszellemnek megfelelően sok esetben egy koponya formájában a gyűrű külső felén is megjelent a halál jele. Az ennél is teátrálisabb daraboknál a véset is kívülre került. Hasonló fejlődésen mentek keresztül a karperecek is.
A Bach-korszakban nálunk is kedvelt volt a gyászkarperec, amely Magyarországon egyben a nemzeti ellenállás megnyilvánulásként utalt a szabadságharc leverésére.
A szemek ábrázolása is a gyászékszerek egyik sajátossága. Nem volt túl elterjedt: azok hordtak ilyet, akik úgy akartak egy miniatűr portréval megemlékezni kedves halottjukról, hogy az ne legyen könnyen felismerhető mások által. A szem arc nélküli ábrázolásának divatja egyébként a későbbi IV. György angol királytól ered, aki még walesi herceg korában akart katolikus nőt feleségül venni, ám mivel ezt sem az örökösödési, sem a királyi házasságokról szóló törvény nem tette lehetővé, bár titokban egybekeltek, házasságukat érvénytelenítették. György állítólag egész életében ruhája valamely hajtókája alatt viselte kedvese szemének a mását.
A legnépszerűbb emlékékszer a fekete gyöngysoron függő fedeles medál vagy a bross. A méretük több szimbólum megjelenítésére is alkalmat adott, az elhunyt miniatűr portréja mellett gyakori volt rajtuk a hit, remény és szeretet (jelképei: kereszt, horgony, szív) stilizált ábrázolása.
A 20. század során a háborúk, a tömeges tragédiák következtében a gyász kifejezésmódja átalakult, a személyes veszteség különféle viselettel és ékszerrel történő látványos kirakatba helyezése eltűnt, s egyre inkább magánüggyé vált.
Még nincs hozzászólás