"Új, önállóbb élet kezdődött"
Habár komoly szakmai múltja van, és sok rajongót szerzett az évek során, széles körű ismertségre a Csak színház, és más semmi című sorozat kapcsán tett szert Szávai Viktória, akivel többek közt komfortzónáról és újrakezdésről, anyaságról és színészetről, múltbéli dolgokról és jövőbeni tervekről beszélgettünk, no és természetesen Petráról, a színházigazgató cibált lelkű feleségéről, akivel az elmúlt években Viki a nyarait töltötte.
A Nagymező utcában teázunk, ahová némi túlzással hazajár. 17 évig a Radnóti Színház tagja volt, most meg épp a Tháliából jön: a Csak színház és más semmi harmadik évadát forgatják, ma volt az utolsó jelenet felvétele, Viki azt mondja, fáj a szíve, hogy vége, nagyon a szívéhez nőtt ez a stáb.
– Ha a mindennapokban rád néz az ember, nem egy dívát lát, hanem egy laza, természetes városi lányt, aki bringával jár, és még mindig simán egyetemistakorúnak saccolható. Olvasom, hogy bár Budapesten születtél, a gyerekkorodat az Alföldön töltötted, szóval ez a fővárosi létforma már a felnőttséggel járt csomagban.
– Igen, kicsi koromban a szüleim leköltöztek Mezőtúrra. Apám onnan származott, és nem tudta, nem is akarta megszeretni ezt a fővárosi őrületet. Én viszont sosem éreztem magam mezőtúrinak.
– Szűk volt neked a hely?
– Igen, kicsi volt, szürke, eseménytelen. Egyértelmű volt, hogy nem ott fogok majd élni. Az első adandó alkalommal el is jöttem onnan.
– Szentesre mentél először.
– Igen, kollégista lettem tizennégy évesen.
– A szentesi gimnázium legendás, a mai kulturális-művészeti elit tagjai közül sokan jártak oda rajtad kívül: Nyáry Krisztián, Zséda, Fesztbaum Béla, Balázs Zoli… Tudtátok, hogy egy fontos műhely a tiétek?
– Igen, rettenetesen nagy öntudattal mászkáltunk. Nagyon tetszett nekünk, hogy egy ilyen felszabadult, korlátok nélküli szellemi kommuna részei lehettünk. A mai napig nem szakadtak el a szálak, olyan érdekes, hogy bármerre megyek, mindig belebotlom szentesiekbe, és ha nem tudjuk egymásról, hogy a másik valaha oda járt, akkor is ráérzünk egy idő után, mondhatni, kiszagoljuk egymást.
– Ez volt a tombolós korszakod?
– Igen, öntörvényű voltam, lázadó, nem is nagyon jártam haza, sokat rosszalkodtam, viszont 17 éves koromra lényegében túlestem a kamaszkoron.
– És aztán irány Budapest. A gyerekkori álmok vezettek a színművészetire?
– Nem, kiskoromban egyáltalán nem dédelgettem színésznői álmokat.
– Pedagóguscsaládból jössz, nem volt színész a rokonságban?
– A közvetlen környezetemben nem. De pár éve megtudtam, hogy az anyai nagyanyám, aki mellesleg Bara Margit osztálytársa volt, tizenhat évesen a legszebb ruhájában és egy magas sarkú cipőben elindult Kolozsvárról Pestre, gyalog átszökött a határon, mert a fejébe vette, hogy színésznő lesz.
– És mi lett vele?
– Hát, nem sikerült a terv. Szegény elég zavaros életet élt.
– Te mennyire voltál elszánt?
– Ha nem vettek volna fel elsőre, egész biztosan nem felvételiztem volna másodszorra. Ha rögtön nem sikerül, azzal kettétört volna az amúgy is gyér önbizalmam, és egész más felé indultam volna el.
– De felvettek. Aztán egyből a Radnóti Színház szerződtetett, az egyik legmenőbb pesti játszóhely.
– Megkönnyebbültem, hogy vége a színművészetis éveknek. Nem volt jó osztályközösségünk, ezt sajnáltam, én alapvetően közösségi ember vagyok. A vizsgáink is olyanok voltak, hogy mindenki saját magára volt utalva.
Például volt olyan félév, hogy folyamatosan monológokon dolgoztunk. Háromtól ötig egymagad próbáltál, tébolyító volt. Harmadévesen aztán megtalált egy fontos szerep, onnantól kiszakadtam a színművészetis mókuskerékből. A rendező, Valló Péter vitt a Radnótiba.
– Akkor már volt önbizalmad? Hittél benne, hogy mindenképpen ez a te utad? Nyilatkoztad valahol, hogy tele voltál görcsökkel.
– A görcsök valahogy közben jöttek. Abban sosem kételkedtem, hogy nekem ezt kell csinálnom, de a húszas éveim elején rengeteg bajom volt magammal. A pályám nagyon határozottan indult, de a Radnótiban ez a lendület megtört, és egy idő után nem éreztem azt, hogy évadról évadra fejlődni tudnék, hogy biztonságban vagyok és odafigyelnek rám.
– Elvesztél a sok tehetség között?
– Igen, talán az is benne volt, hogy nagyon erős társulata volt akkor a Radnótinak – Csomós Mari, Kováts Adél, Schell Juci, Kulka János, Cserhalmi, elképesztő tehetségek együtt ezen a pici helyen. Zavarba ejtő volt frissen végzettként.
– Ha bepötyögi a nevedet az ember a keresőbe, jobbára olyan cikkeket dob fel a net, amelyekben szuperlatívuszokban írnak rólad. Ehhez képest miért nem használtak többet a rendezők? Nem vagy elég rámenős?
– Nagyon nehezet kérdezel, magam sem tudom. Nem szoktam kívül keresni a hibát, inkább mindig magamban. Talán nem voltam elég harsány. Mindig fejet hajtottam, és otthon puffogtam csak.
Hittem benne, hogy ha maximális erőbedobással végzem a dolgomat, akkor előbb-utóbb ennek lesz pozitív következménye. Fura szakma ez, kideríthetetlen sokszor, kivel mi, miért történik.
– Mondják, hogy a drámaírók mostohán bánnak a nőkkel. Érzékeled?
– Hogyne. Statisztikailag igazolt, hogy vagy háromszor annyi színészre van szükség, mint színésznőre. A Színművészeti Egyetemen ezzel szemben pont fordított az arány, főként lányok jelentkeznek.
– Türelmes voltál, tizenhét évig maradtál a Radnótiban.
– Koós Olga mondta mindig: ez egy hosszú távú pálya, nem évadokban kell gondolkodni. Nálam beragadt ez a mondat. Egyébként az elmúlt öt-hat évben pont kezdtem jól érezni magam a Radnótiban.
Emlékszem egy konkrét pillanatra, Mohácsi Jánossal a Bolha a fülbent próbáltuk, és én egyszer csak hátradőltem a büfében egy próba után, és arra gondoltam, jó itt.
– Ehhez képest eljöttél. Köze van a döntéshez a negyvenedik születésnapodnak, amikor azért az emberek többsége elgondolkodik, mihez kezdjen az életével?
– Az igazgatóváltáshoz volt köze. Valamiért azt gondoltam, hogy amíg Bálint András a Radnóti igazgatója, nekem ott a helyem, aztán egy új korszak kell, hogy kezdődjön az életemben. És így is lett.
– Ijesztő volt a szabadúszás, az tartott vissza korábban? Gyereked van, el kell tartanod…
– Inkább azért maradtam státuszban, mert ragaszkodó és végletekig küzdő típus vagyok. Sok munkám volt ebben a színházban, nehezen mondtam ki, hogy vége. Amikor meghoztam a döntést, az viszont óriási megkönnyebbülés volt, és nagyon nagy lendületet adott.
– Akkor már ment a Csak színház.
– Igen, tudtam, hogy lesz harmadik évad, tudtam, hogy egzisztenciálisan nem a semmibe ugrok.
– Miért tudott ilyen népszerű lenni szerinted ez a sorozat?
– Nagyon a mi sztorink, nem egy külföldi átirat. Színházban játszódik, pluszvarázst ad neki, hogy mindenkit érdekel, mi van a színfalak mögött. A színházi közösség amúgy is nagyon zárt közösség, nehéz belelátni.
– A barátaid szakmabeliek?
– Is-is.
– A Csak színházban színésznő a legjobb barátnőd. A való életben ez lehetséges? Nem öli meg a rivalizálás a barátságot?
– Van, hogy igen. Ez egy szemét pálya. Bármikor adódhat olyan helyzet, amikor nem igazságosan születnek döntések. És azt nehéz elfogadni.
– A férfiak is nyíltan harcolnak?
– Persze, ugyanolyan sebezhetők, hiúk, primadonnák, mint a színésznők. Azt hiszem, Pap Vera mondta, hogy vannak női színésznők és férfi színésznők.
– Dramaturg vagy a szereped szerint, netán ez adott ötletet ahhoz, hogy te is írj egy darabot?
– Nem! (nevet) A forgatás inkább az önállóságot, a bátorságot hozta. A rendezők nagy szabadságot adtak nekem, Petra szinte önjáró lett, és ez a mondhatni, színésznői felnőttség, az hogy bíznak bennem, adott lendületet más téren, hogy merjek nyitni erre is, arra is.
A Kié vagy, mondd?-ot a kedvesemmel, Adorjáni Bálinttal játsszuk. Egy zenés darab a harmincas évek dalaival, Szép Ernő Lila akácából merítve írtam a történetet.
– Azt mondod, Petra önjáró. Jól érzem, hogy mély lelki rokonság van köztetek?
– Igen, ha alapvetően nem is hasonlítunk, mégsem kellett küzdenem a szereppel. Ő egy jól szituált nő, családanya, akinek időnként kamaszlányosan szétesik a komolysága. És van benne a céltudatossága ellenére mindig egy kis elveszettség.
– Ez generációs kortünet is, nem? Elég nehéz összeegyeztetni a negyvenéves önmagunkat a bennünk háborgó tinivel…
– Ez így van, ha kimondom, hogy 41 éves vagyok, a 25 éves Szávai Viki felkiált, hogy mi van?!
– Vajon akkor is szeretnék ennyire Petrát a nézők, ha a tíz évvel fiatalabb srácot választaná a férje helyett?
– Igen, a szerelemnek drukkolnak a visszajelzések alapján. Mesét akarnak látni.
– Ugyanakkor a társadalom nehezen bocsátja meg azt egy nőnek, amit egy férfinak lazán, például a nagy korkülönbséget. Vagy azt, ha direkt nem vállal gyereket. Kevesen is merik a nyilvánosság előtt kimondani, hogy nem szülnek, mert úgy érzik, az ő hivatásuk a művészet vagy a tudomány.
– Pedig miért ne dönthetne így egy nő?! Számomra ez tökéletesen elfogadható, bár nekem nem volt kérdés, hogy legyen-e gyerekem. A „mikor” nem volt ennyire evidens.
Aztán egyszer csak mindennek dacára állapotos lettem, és úgy éreztem, hogy nincs más választásom, mint elfogadni ezt a helyzetet. Nehéz meccs volt magammal, de életem legjobb döntése volt, hogy 28 évesen anya lettem.
– Tudható, hogy a lányod nagymamája Geréb Ágnes, és te is otthon szültél. Nem piszkáltak emiatt?
– Akkor épp egy csendes, elfogadó időszak volt, lehetett beszélgetni erről a témáról anélkül, hogy vérre menő vita alakulna ki. A családom pedig mindig hagyta, hogy a saját fejem után menjek.
– Ki segített, amikor kicsi volt a lányod?
– Anyukám rengeteget. Nehéz időszak volt, két és fél éves volt Mimi, amikor szétmentünk az apukájával. Igazság szerint mázlim van a lányommal. Bölcs és toleráns gyerek volt akkor is, most is az. A kolléganőim mesélték akkor, hogy a gyerekük üvöltve húzza vissza őket a küszöbről, ha indulnak a színházba, na, nálunk ilyen nem volt.
Ezeket a történeteket hallgatva furcsán is éreztem magam, hogy az enyém ilyen lazán elenged… (nevet) Talán azért, mert a szülés után sokáig otthon maradtam vele, mindig elérhető közelségben voltam. Nyílván nem volt neki sem könnyű az, hogy szétváltak a szülei, de nálunk az a rendszer, hogy négy nap mamanap, három nap papanap, és mind a ketten nagyon figyelünk rá.
– Kettesben éltek?
– Egyelőre igen, egy folyamat közepén tartunk.
– A lányod 13 éves, kamaszodik: tudsz szigorú lenni, ha szükséges?
– Mindig ódzkodtam attól, hogy gyereket „neveljek”. Pici kora óta azon voltam, hogy megmutassam neki a világot, vezessem őt, támasz legyek. Vele nem kellett soha szigorúnak lenni. Persze voltak rémes kiskori hisztik, amelyekkel nem igazán tudtam mit kezdeni.
Azt tanácsolta valaki, hogy végső esetben a zuhany segít. Egyszer életemben megpróbáltam, emlékszem, beraktam Mimit a kádba, és akkor nagyon komoly tekintettel, felnőttesen megkérdezte: mit csinálsz, mama?!
És akkor elszégyelltem magam, hogy tényleg, mi a fenét csinálok. Szóval nem próbálok fegyelmezni. Mindig az vált be, ha leültünk és megbeszéltük a dolgokat.
– Lehet a barátnője az ember a lányának? Beavathatja a magánéletébe?
– Nagyon nehéz belőni ezt a vékony mezsgyét. A gyerek jelenléte tartást ad, nem engedheted meg magadnak, hogy látványosan összeomolj egy helyzetben. Persze, ha nem vagy jó passzban, azt rögtön leveszi.
Elmondjam, mi bánt? Ráterheljem? Hallgassak? Nehéz döntés. Nálunk általában az van, hogy Mimi kérdez egy olyat, amiből egyértelmű, hogy nem lehet csendben maradni, elfojtani dolgokat.
– Van benned félelem, hogy egy nap elmegy?
– Nálunk mostanában kezdődik a leválás, nem mondom, hogy könnyű. Volt egy pici lány, aki le sem szállt rólad egész nap, igényelte, sőt követelte a figyelmedet, erre most fogja magát, és bevonul a szobájába, mintha átlátszó volnál – és ez a normális. A kamaszkor szerintem nekünk, szülőknek nehezebb.
– Most, hogy vége a forgatásnak, mik az új tervek?
– Már próbálunk a Textúrára, ami idén is a Nemzeti Galériában lesz, illetve hamarosan elkezdem próbálni Pálfi Gyurival az Engedj be! című svéd vámpírtörténetet, amiből film is készült.
– Vámpír leszel?
– Nem, a fiú főszereplő alkoholista anyukáját játszom. Izgalmas lesz! Aztán ha minden igaz, újra forgatni fogok.
– Hol találkozhatunk veled, ha nem dolgozol?
– Mondjuk, egy koncerten. Vagy valahol az erdőt járva. Vagy bringázás közben. Azzal járok mindenhová.
– Nem vezetsz autót?
– Nem, gyorsan kiderült, hogy nem az én idegrendszeremnek való. Biciklivel nagyon élhető ez a város, egész más oldalát látod, és kimaradsz egy csomó helyzetből, ami megőrjítene.
– Ha valami nagyon jót szeretnék kívánni neked, mi kívánjak?
– Hogy kerüljek a helyemre. Már tettem e felé egy nagy lépést, de még azért dolgoznom kell érte.
Még nincs hozzászólás