Ugye szépet rajzoltam?
Szépet rajzoltam? Kérdezi Niki. Anyja ölébe kéri magát. Apja ilyenkor megáll a hátuk mögött, és azt kérdezi, az ott a mi kutyánk? Igen, válaszolja az ötéves kicsi lány, és a kerítés, meg anyu bottal. Tényleg, ez én vagyok! Hajtja félre fejét Erzsike. Hasonlít, bólint. No és mi volt az óvodában?
Ilyenkor már este van. Erzsike maga mellé ülteti a kislányát. Álomba meséli őt és magát. Niki mindig ugyanazt a mesét akarja hallani. Azt meséld, kéri, amikor apu meg te találkoztatok a könyvtárban, és első látásra megszerettétek egymást.
Erzsike reggel fél ötkor magától ébred. Halkan készül, nehogy az övéit felkeltse. Csendesen nyitja a kerti kaput. Jobbra lép ki. Botjával megtalálja a villanyoszlopot, utána a garázsbejárót. Innen tizenhárom lépés az úttest. Fülel.
Ha nem jön autó, átmegy. A túlsó oldalon botja beleakad a második villanyoszlopba, kettőt lép, balra megtalálja a telefonfülkét.
Innen a kerítések mentén futtatja a botot. Amikor vége, jobbra fordul. Az utca elvezeti őt a forgalmas főútvonalra. Teherautók járnak itt, meg kamionok. Erzsike azt mondja, ez neki a mindennapos szerencsejáték.
Fél, de valahogy át kell mennie. Ezért botját magasba tartja, és elindul. A túloldalon már jól tapintható a betonból készült kerítés. Siet. Két kevésbé forgalmas kereszteződés után botja megzörrenti a fodrászkellékbolt rácsos ajtaját.
Ekkor már csak négy lépés a buszmegálló. Három busz áll meg itt. Ezek közül kettő csuklós, egy rövid. Erzsike az egykocsis buszra száll, mert a csuklósok közül nem tudja megállapítani, melyik a számára megfelelő.
Megkérdezhetné, de az emberek csak ritkán válaszolnak. A végállomásnál leszáll. Figyeli, merre indul el a tömeg, arra megy ő is. Az aluljáróba huszonöt lépcső vezet. Onnan huszonhárom lépcsőfok a metró állomása.
Erzsike hallja, amikor beérkezik a szerelvény, érzi a tömeget. Itt már könnyű dolga van, mert, botjával bármerre indul, ajtóhoz ér, és azért is, mert a metróban bemondják az állomásokat. Szerencsére ott, ahol kiszáll, nincs mozgólépcső.
A kiszállás után jobbra indul, huszonnyolc lépcső az aluljáró, onnan huszonöt az út, ahol a munkahelye van. Itt a legnagyobb baj az, hogy az utat vasoszlopokkal teleszórta a város vezetése azért, hogy az autók ne tudjanak a járdára felállni. Erzsike örökké ezeknek ütközik.
A lámpás kereszteződésnél hallja, hogy balra megállnak az autók, ötöt számol, ennyi idő alatt vált zöldre a lámpa. Átmegy. Huszonöt lépés után botja cserepes bukszusokba ütközik. Ez a bisztró. Négy bukszus és három lépés után pedig a klub.
Itt dolgozik masszőrként. Erzsike nagyon jól masszíroz. A zsebében lévő óra jelzi, ha letelt az idő, és jöhet a következő. Naponta tíz órát dolgozik.
Este megteszi az utat ugyanúgy hazafelé. Vacsorázik, ölébe veszi gyereket, aki tudja, hogy a mama nem lát, de nem akarja elhinni. Ezért gyakran előfordul, hogy odaviszi neki azt, amit rajzolt.
Ezt egy kicsit azért még látod, ugye? A hangja könyörög.
Persze, füllent Erzsike. És akkor látó férje kisegíti. Ez itt a mi kutyánk? – kérdezi. A kicsi bólint, Erzsike pedig mosolyog, milyen ügyes vagy, simogatja meg a kislány buksiját.
Tényleg hasonlít.
Még nincs hozzászólás