Tóth Ildikó - A színház képes kissé feloldani a magány, a szorongás érzetét
Finomra hangolt, érzelmi árnyalatokat hordozó, mélyen kidolgozott és átélt alakításaival ritka jelenség a hazai színházi világban. Az extremitások, túlzó megnyilvánulások korában is megőrizte a szerénység, az alázat erényét. Hivatására nézve szerepkészítő kisiparosnak tartja magát. Ottléte egy társulatban garancia a minőségre. Tóth Ildikó színészi pályáját nem kísérik hangzatos hullámhegyek és -völgyek. Erről és sok minden másról is beszélgettünk egy napsugaras tavaszba forduló délutánon.
– Az Angyalok Amerikában című előadásban a Radnótin egyszerre négy karaktert is hozol, a százéves rabbit, az orvost, a fia nemi identitászavara miatt aggódó anyát és Ethel Rosenberg ’szellemét’. Színészileg milyen izgalmakat rejt egy ilyen sokrétű feladat?
– A változatosság gyönyörködtet. A nehézség abból adódik, hogy nagyjából egy jeleneted van arra, hogy egy kis szerepívet végigvigyél. Nagyon pontosan és jól kell csinálni, mert nincs alkalom a javításra. Amúgy rendkívül izgalmas nőként férfiszerepet alakítani.
Az idős rabbi annak idején ugyanúgy átkelt azon a bizonyos hajón, mint akit eltemet. A gyökereit Európában hagyta, Amerikában próbált újra gyökereket ereszteni kultúrájuk, vallásuk ortodox módon való megőrzésével és átörökítésével. Szerettem volna, ha a hangban is némi változás történik, nem a saját hangomon beszélek, így elevenebbé vált a rabbi figurája. Orvosként pedig a mély regiszteremen szólalok meg.
– A Radnótiban kezdted annak idején a pályafutásodat, az akkori színház XX. századi hazai és nemzetközi klasszikusokra szakosodott. A mai erőteljesen a jelenre reflektál. Ez is szempont volt, hogy újra oda szerződj?
– A második évadomat töltöm a Radnótiban a visszatérésem óta. Az igazi gyújtózsinór az volt, hogy nagyon elfáradtam a rengeteg utazásba Székesfehérvár és Budapest között. Amikor évi három vagy négy bemutatóm volt, az időm nagy részét az autóban töltöttem. A pandémia után azt éreztem, hogy a színház elkezdett erodálódni, talán a vezetés is megfáradt. Sok belső probléma adódott, amiben nem igazán történtek változások. Szerepekkel kapcsolatban nem lehetett panaszom, odafigyeltek rám.
– A vágyvillamos és Az öreg hölgy látogatása, két húzószereped a közelmúltból Székesfehérváron…
– Igen, nagy ajándék, hogy megtaláltak ezek a szerepek, de az utolsó két évadban úgy éreztem, Az öreg hölgy és a Nem félünk a farkastól darabokban (utóbbit betegség miatt végül nem tudtam elvállalni), hogy egy-egy szép feladattal úgymond kipipálnak. Nem volt alkalmam igazán együtt lélegezni a társulattal.
Közben vendégként már játszottam a Radnótiban Székely Csaba 10 című darabjában. Beszéltem erről Adéllal (Kováts Adél a Radnóti Színház igazgatója, a szerk.), és hogy nagyon örülnék, ha leszerződhetnék a Radnótiba. Két év múlva szólt, ha még mindig szeretnék jönni, szívesen látnak.
– Fontos számodra a jelenidejűség, amit Kováts Adél vezetése alatt következetesen képvisel a társulat?
– Igen, a színház az egyik leggyorsabban reagáló művészi lehetőség, kommunikáció. Bármi történik körülöttünk, ami fontos, kibeszélésre való, amire fel kell hívni a figyelmet, arra a színház rendkívül gyorsan képes reagálni. Ez a ’leglényege’ számomra. Ha valami csak a felhőtlen szórakoztatás jegyében zajlik, nagyon magas színvonalon persze lehet csodálatos, de engem jobban érdekel az a része a színháznak, amikor ’megbeszéljük’ a közös dolgainkat.
– Annak a hatvani lánynak, aki hajdanán elindult ezen a pályán, sikerült megvalósítania a vágyait, reményeit?
– Már fiatalon az ösztöneimre hallgattam, belekalkuláltam a csalódásokat. A vágyaimat soha nem eresztettem olyan helyre, amiről tudtam, hogy nem érhetem el. Marcaliban tanultam a gimnáziumban, Kaposvárra jártam színházat nézni. Azok az évek voltak a kaposvári társulat virágkora Babarczy László vezetésével. Felzaklatottan jöttem ki az előadásokról, olyan erősen hatottak rám, hogy azt éreztem, innentől kezdve meg kell változtatnom az életemet.
Egyre biztosabbá vált bennem az érzés, hogy ezt szeretném csinálni, ott állni a színpadon ennek a hatásnak az okozójaként. A színház mankó, támasz, képes kissé feloldani a magányosság, a szorongás érzetét. Segítség lehet ahhoz, hogy az ember egyre tudatosabbá és felelősségteljesebbé váljon, és fejlődjön a morális érzékenysége. Elsősorban ezért akartam színész lenni, nem azért, hogy híres legyek. Nem misztifikálom túl a szakmát, szerepkészítő kisiparosnak tartom magam.
– A szabadúszást kényszerből választottad a Székely Gábor vezette Új Színház után?
– Mivel egy színész csapathoz, társulathoz szerződik, nem épülethez, azok után, hogy Gábor nem kapta meg újra a színház igazgatását, nem akartam ott maradni. Akkor még nem volt családom, nem kellett vacillálnom azon, hogy egzisztenciálisan merjek-e lépni, vagy sem.
’Hoppá, innentől kezdve szabadúszó vagyok!’ helyzetben találtam magam. Nem jelentkeztem sehová, és senki nem hívott. Bár a Katonába háromszor is hívtak vendégnek, ha szóltam volna, talán leszerződtetnek. De nem tettem meg. A tatabányai Jászai Mari Színházban tíz éven át rendszeresen játszottam, az ottani alkotóközösséghez tartoztam. 2010 után volt egy lejtmenetem. Elkeseredtem, elvékonyodott a hitem abban, hogy van-e értelme az egésznek.
– 2000 környékén beindult a filmes karriered, a Jadviga párnája kikapós szépasszonya idején sztárnak számítottál. Nagyívű szerepet utoljára az Aurora Borealisban vittél, egy megszenvedett anya-lánya kapcsolatot Törőcsik Marival. Alakulhatott volna másként is a mozival?
– Vannak életszakaszok, amikor nagyon keresnek vagy sztárolnak egy színészt, aztán meg nem. 1990-ben diplomáztam, 2007-ig, tizenhét éven keresztül folyamatosan forgattam, úgyhogy nincs okom panaszra. A nyomozóban volt az utolsó nagyobb szerepem az Aurora Borealis előtt. Eltelt közben nyolc év. A magyar filmszakmában amúgy is hiányzik a folyamatosság. Rendezők sokszor csak tízévente jutnak újabb filmhez. Kaptam sorozatfelkéréséket is, ezek közül a Bátrak földjét vállaltam el.
A színház mellett tizenvalahány órás forgatási napokat nem mertem bevállalni. Kisebb filmszerepek azért adódtak, mint például a Blokádban Antall Józsefné. Vidéki színházi működésem idején kissé kitűntem a képből, nyilván a korom is számít, jövőre betöltöm a hatvanat.
– Volt bármi előképed Antall József feleségéről? Valós személy megformálása több utánajárást igényel?
– Köbli Norbert nagyon erős forgatókönyvet írt, jó párbeszédekkel, jelenetekkel. Valóságos elemeket kevert a fikcióval. Olvastam az Antall Józseffel készült interjúkötetet, sok mindenre emlékeztem is a taxisblokád idejéből. A felesége személyiségjegyeit nem kellett külön kutatnom, mindössze szituációazonosan kellett viselkednem.
– Hogyan állsz a tanítással, a színészmesterség-oktatással?
– Kétszer is megtalált a felkérés, de nem éreztem magamban elég kurázsit hozzá. A tanítás egy külön szakma, nem mindenkinek megy. Nyilván sok tudás, tapasztalat felhalmozódott bennem, de hogy ezt át tudom-e váltani tanítássá, abban bizonytalan vagyok. Székesfehérváron és a Radnótiban is sok fiatal színész van a társulatban. Ahogy létezel a színházban, ahogy dolgozol, az is egy tanítás, minta lehet. Én ilyen csendesen tanítok.
– Az embernek meg kell találnia a helyét a közegében, egy közösségben. Megtaláltad?
– Igen, bár iszonyú magányos szakma a miénk, hiába folyik közösen a munka, meg kell küzdeni a saját démonaiddal. Van egy része a személyiségednek, ahová nem engedsz be senkit. A Radnóti egy közösségépítő társulat kívül-belül. A társadalmi szerepvállalás jegyében például a társulat tagjai különböző ügyek mellé álltak, amiből Elég címmel kiállítás is készült. Ebben a kampányban az önkéntesség ügyét vállaltam fel.
Három évig egy kórház rehabilitációs osztályán önkénteskedtem kimondottan idősek mellett. A gyógytornászok munkáját segítettem, emellett rengeteget beszélgettem, vagy inkább hallgattam a betegeket. Sokunk életébe beleférne az önkéntesség, sokan csinálják is anélkül, hogy tudnának róla. Nagyon erős közösségépítő hatása van.
Még nincs hozzászólás