Történetük a történelem
G. Beke Margit és Ata Kandó más-más területről, de azonos gyökerekből érkezve lettek magyar, illetve világhírességek. Életútjuk fordulói háborúkhoz, a történelemhez kötődtek.
Ata Kandó (Görög Etelka) még fel sem eszmélt, mikor édesanyja, G. Beke Margit író, műfordító már 1915-ben, lánya másfél éves korában megírta az Ata könyve című munkáját, amely „nem lehetett egészen jelentéktelen írás – írja Történetünk: történelem című könyvének bevezetőjében –, hiszen a Nyugat is érdemesnek tartotta megemlékezni róla”. A mű nemcsak egy érdekes pedagógiai írás a pici gyermek fejlődéséről, hanem tényleges dokumentum (még ha néha kissé fellengzős is) Ata Kandó viselkedésének és gondolkodásának alakulásáról.
Atának kislányként nagyon hiányzott az édesapja, aki 1915 júniusában szibériai fogságba esett, így a gyermek az első éveit apa nélkül élte. Ennek a helyzetnek köszönhető viszont, hogy édesanyja naplót írt róla, pontosan feljegyezve minden új szavát, játékát, minden elleshető megnyilatkozását, talán azért is, hogy ha „férjem a szibériai fogságból hazakerül – írja Beke Margit –, legalább ilyen áttételes formában megismerhesse, amit elvesztett: kislánya életének azt a paradicsomi korszakát, amikor a felnőttektől majdnem függetlenül építheti még önmagát és a maga világát.”
Beke Margit, a híres matematikus Beke Manó lánya 1890-ben született, 1907-ben érettségizett, és 1908-ban ment férjhez Görög Imréhez, aki latin-történelem szakos tanár, műfordító volt. Különleges nyelvérzékkel rendelkezett, autodidakta módon tanult meg norvégul, dánul és svédül. Elsajátított még öt másik nyelvet, hisz fordított angolból, németből, franciából és oroszból is, mert megtanult ez utóbbi nyelven is, amikor férje hazajött az orosz-szovjet fogságból. Több mint 160 regényt, novelláskötetet, rádiójátékot, mesejátékokat ültetett át magyarra.
Egész életét – saját sorsának alakulása miatt is – áthatja a háborúellenesség. Férjéről, a főhadnagy úrról azt mesélte egy katonája, hogy mindig nyugodt volt, a lövészárokban is olvasott. Aztán tíz perccel a roham előtt letette a könyvet és a fegyvert, fogta a botját, úgy vitte rohamra a katonáit. Bármennyire is abszurdnak tűnik, de a főhadnagy úr, háború ide, háború oda, nem volt hajlandó ölni. Nem tudjuk, hogyan csinálta, nem értette a felesége se, de elveit a gyakorlatban is alkalmazta. Innen eredt Beke Margit háborúellenessége is. Zsigerből gyűlöli az agresszió minden megnyilvánulását.
Gyűlöli a háborút, és saját magát is, amiért nem próbál valamit tenni ellene. Műveltsége és tájékozottsága révén sok olyan olvasmány kerül a kezébe, amelyekből kiderül, hogy vannak még, akik felemelik szavukat a barbárság ellen. Ilyen volt Romain Rolland, s Beke biztosan olvasta Gorkij és Rolland levelezését, vagy később Einstein és Freud levélváltását, amikor a Háború, de miért? című könyvecskében fogalmazták meg háborúellenességüket. Beke Margit a második világháború idején is naplójában rögzíti a borzalmakat, de ekkor már lánya fiának, Tomnak veti papírra, Levelek a sárgacsillagos házból címen.
Ata tavaly volt 100 éves, tehát 1913 szeptemberében született. Amikor beszélni kezdett, nem tudta kimondani a nevét, és Etelka helyett mindig Atát mondott. Már 12-13 éves korában állandóan rajzolt, 14 éves volt, amikor Jaschik Álmos rajziskolájába kezdett járni. Nem fotósnak készült, így került Bortnyik Sándor iskolájába, ahol alkalmazott művészetet tanult. Itt ismerte meg Vásárhelyi Győzőt (Victor Vasarelyt), és első férjét, Kandó Gyula festőt is. Ekkor lett a neve véglegesen Ata Kandó. Férjével együtt háromszor próbáltak szerencsét Párizsban, de mindhárom alkalommal (1931, 1937, 1947) inkább csak az élet nehézségeivel szembesültek. Barcelonában szeretett bele a fotográfiába. A kikötőben a hajók formája, az árbocok kavalkádja összekapcsolódott benne bauhausos neveltetésével. Itt érezte először, hogy különleges képeket tud a látványból kihozni. Első férje a harmadik párizsi próbálkozás után feladta a küzdelmet, és visszaköltözött Magyarországra, Párizsban hagyva Atát a három gyerekével. Ekkor Ata, Robert Capa segítségével, a Magnum fotóügynökség laborjában a Pictorial Service-ben kapott munkát, ahol megismerkedett második férjével Ed van der Elskennel. Hollandiába költöztek, de kapcsolatuk fellazult, mert második férje 12 évvel volt fiatalabb nála, és Ata is meg volt győződve arról, hogy házasságuk csak ideiglenes lehet. A válás után Ata nem foglalkozott többé férfiakkal. Néhány rövid kaland mellett a gyereknevelésnek és a fotózásnak szentelte életét. Hogy eltartsa a gyerekeket, elvállalt mindenféle munkát. Sorozatokat készített nagyvállalatoknak, mígnem egyszer egy ruhaipari cég révén belecsöppent a divatfotózásba.
Már 1955-ben megvolt az ötlet, de csak 1956 nyarán utazott el a gyerekeivel, hogy elkészítse fia, az ikerlányok és barátaik „főszereplésével” azt a könyvet, amit Homérosz Odüsszeiájának helyszíneire és szereplőire alapozva tervezett el. Az ötlet, hogy az Odüsszeiát képekben kellene feldolgozni, elbeszélése szerint onnan ered, hogy apja és anyja annak idején esti meseként mesélte neki a görög hős történetét. Miközben azonban az utazáson készült képeket nagyította, s képzeletben állandó napsütésben, romantikus hangulatban élt, a valóság durva kezekkel rántotta le a földre. Nem tudta kivonni magát a lassanként pokolivá váló magyarországi hírek hatása alól. Hamar megfogalmazódott benne az az ötlet, hogy egy fotós könyvet kell csinálnia a menekültekről, amivel pénzt is fog tudni szerezni a számukra. Elutazott hát a magyar–osztrák határra, éjt nappallá téve dolgozott, majd a könyv – annak ellenére, hogy még 1956. november 20-án is készült kép – karácsonyra megjelent, újévre pedig el is fogyott. Félmillió holland forint jött össze a menekültek javára. Ata ezzel a munkájával európai hírű fotós lett.
Folytatva a divatfotózást, egy párizsi útja alkalmával ismerkedett meg egy modellel, akivel barátságot kötött. A modell aztán hozzáment egy dél-amerikai építészhez, és Venezuelába költözött. Meghívta Atát, akinek ezzel az utazással komoly fordulatot vett az élete. A dél-amerikai kalandot A Hold véréből címmel írta meg. A magyar szöveg igen választékos irodalmi stílusú, ami arra vall, hogy Ata édesanyja minden bizonnyal átfésülte. A részletes útinapló mellett Ata Kandó persze fantasztikus képeket is készített, de legalább olyan fontos lett számára annak megismerése, hogyan pusztul az indián kultúra, hogyan öltek halomra indián törzseket. Ata az élmény hatására és édesanyja példájára harcos pacifista lett. Megértette azt az engesztelhetetlen gyűlöletet, amit anyja érzett a családja életét többször és durván befolyásoló háború, népirtás iránt. Más eszköze nem lévén, a képeit vitte mindenfelé. A világ több mint 60 városában állították ki a dél-amerikai indiánok életét és megmaradt kultúráját bemutató fotóit, amelyek a British Museum gyűjteményébe is bekerültek.
Bár Atában, mintegy anyai örökségként, a háborúellenesség tovább él, ma, 101 évesen is azon rágódik, vajon képeivel sikerült-e felráznia a világ közvéleményét.
Kérdés, hogy egyáltalán van-e olyan eszköz, amivel ez sikerülhet.
Még nincs hozzászólás