Törőcsik Franciska: Mindig annak örülök, ami van
Szereti azokat a szerepeket, amelyekkel be lehet járni egy utat. Orosz Dénes Hogyan tudnék élni nélküled? című musicalfilmje is ilyen. A zongoraművésznek készülő, húszas évei elején járó Eszter életét, tartósnak hitt párkapcsolatát egy balatoni nyaralás végérvényesen megváltoztatja. Megismerkedik egy zenész sráccal, aki megtanítja szabadon érezni. Bonyodalmak, félreértések, konfliktusok miatt ebben a Demjén-dalokra szőtt érzelmes mesében már korosodó fejjel találnak egymásra az egykori szerelmesek. A harmincas évei közepén járó színésznővel némi esélylatolgatással kezdtük a beszélgetést, hogy a jelenlegi sikerszériája után miként képzeli a folytatást.
– Mostanában nagyon fut veled a szekér, egymás után jött a televíziós táncműsor, egy nagyjátékfilm, egy történelmi tv-sorozat. Van elképzelésed arról, hogyan alakul a pályád, mi lesz veled mondjuk tíz év múlva?
– Kiszámíthatatlan, hogy mi történik velünk. Remélem, tíz év múlva is sok olyan ember vesz körül, akiket szeretek. Színészként is el tudom képzelni az életem folytatását, de nem ragaszkodom feltétlenül hozzá. Mindig annak örülök, ami van, nem szoktam olyasmin agyalni, ami még nincs.
– Más szóval képes vagy a jelenben élni?
– Nagyon sűrű volt az elmúlt pár év, meg a jelenlegi időszak is. Hiába terveztem nyugodtabbra, nem igazán sikerült. Izgalmas dolgok találnak meg, ezért nehéz nemet mondani. Azért szeretem végiggondolni, hogy úgy élem-e az életemet, ahogy szeretném. A töprengés hajlamosít arra, hogy kizökkenjek az itt és mostból. Amikor a munka és a pihenés egészségesebb arányban vannak, akkor tudok igazán a jelenben lenni.
– A második legnagyobb kasszasikert hozó romantikus zenés film, a Hogyan tudnék élni nélküled? esetében mi győzött meg arról, hogy elvállald Eszter szerepét?
– Nagyon tetszett a forgatókönyv, éreztem benne a mélységet. Klassz dolog volt kipróbálni, működik-e a zenés-táncos vígjáték műfaj komolyabb tartalommal. Ez volt a küldetésünk, a nézőszám alapján mondhatom, sikerült. Mindig szerettem táncolni, énekelni, szívesen megmutattam volna ebbéli tudásomat filmen. Egyetlen szívfájdalmam, hogy kézdublőrt kellett használnunk a zongorázáshoz az idő szűkössége miatt, szerettem volna én zongorázni a Demjén-dalokat. Ez még várat magára, remélem, egy következő szerepemnél kamatoztathatom a zongoratudásomat.
– Filmen kívül is lesz folytatása számodra az éneklésnek, zenélésnek?
– A Dancing with the Starsban volt egy közös dalunk Hanna húgommal, amihez - a határidő a legjobb múzsa alapon - én írtam szöveget, ő szerezte a zenét. Az Az a hely című dalunkkal nagyon jól sült el a közös fellépésünk a műsorban. És mivel kiderült, hogy jól tudunk együtt dolgozni a húgommal, összeálltunk vele meg négy zenésszel, a Budapest Jazz Klubban debütáltunk a közös zenés estünkkel.
– Otthonról hoztad magaddal a zenei affinitást?
– A mi családunkban a zongoratanulás anyai ágon nem kötelező, de erősen ajánlott volt. A húgom ebben az igazán tehetséges, különösen jó a zenei érzéke. Gazdasági egyetemet végzett, majd a Konzervatórium jazz–ének szakára járt, a zenei producer és énekes-dalszövegíró képzést is elvégezte.
– A tánctudásod megméretésén túl a húgod bemutatása volt a célod a kereskedelmi televíziós táncműsorban?
– Eléggé izgultam, hogyan fog elsülni. Hannát elsőre nehezen tudtam rávenni, hogy csatlakozzon hozzám. Féltettem őt, még ha a Dancing…-et az egyik legszínvonalasabb tévéműsornak is tartom. Végül hihetetlenül profin hozta le az egészet, nagyon jól sült el mind a közös tánc, mind a zene. A közös dalunkat már több tízezren nézték meg a you tube-on.
– Mi újat tanultál magadról a fokozott versenyhelyzetben?
– Megtanultam, hogy nagyon szép és jó a versenyzés, de külön idegállapotot igényel. Durván intenzív műfaj a tánc, adrenalinárban úszik az ember folyamatosan, főleg a szombat esti adások után volt nehéz elaludni. Pozitív hozama, hogy hétről hétre új koreográfiákat kellett összehozni az élőadásra. Eleinte nem volt gyakorlatom a koreográfiák rögzítésében, de a végére nagyon belejöttem.
– Sok hatás ért a múlt évben a televíziós élőadástól a filmforgatáson át a cannes-i bemutatkozásig a Hunyadi-sorozattal. Marad időd az élmények feldolgozására?
– A cannes-i részvétel a Dancing első adása előtti héten történt. Az ottani vörös szőnyegről estem be a hét közepén a hétvégi élő adásra. Nem volt időm felfogni az élményeket, igazából mostanában van rá módom, hogy feldolgozzam őket.
– Hogyan emlékszel vissza a sorozat nemzetközi fogadtatására, a fesztivál ceremóniájára?
– Érdekes élmény volt angolul interjúkat adni, amelyek illusztris újságokban jelentek meg. Teljesen sokkolta a színészcsapatunkat, hogy Cannes főutcáján, a Croisette-ten odajöttek hozzánk a kinyomtatott fotóinkra autogramot kérni. Szürreális élmény, ilyesmi ritkán fordult elő velünk itthon. Ami a fogadtatást illeti, telt házzal ment a vetítés, ami állítólag nagy dolog, utána pedig nagyon sokan gratuláltak nekünk.
– Mekkora kihívás történelmi személyiséget megformálni? Milyen rokonvonásokat találtál Hunyadi János szerelmének karakterével?
– Brankovics Marát az édesapja ajánlja fel a szultánnak a békéért cserébe. Új életet kell kezdenie, nagyon sok megpróbáltatás éri. Igazi túlélő, nem süpped bele az önsajnálatba. Ebben talán hasonlítunk egymásra. Igazi szerelmet él meg a szultánnal is, érettebbet, furcsábbat, mint korábban Hunyadi Jánossal. A politikai befolyását pedig arra használja, hogy a testvérei, a fogadott fia és Hunyadi sorsát egyengesse.
– Hogyan viszonyulsz a szakmád külsőségeihez, mint a partik, fotózások? Fontos a jelenlét, hogy aztán színészileg is számoljanak veled?
– Nem járok bulikba, csak azért, hogy munkához jussak. Nem hiszek az ilyesmiben. A castingokra felkészülten gondolatokkal, ötletekkel készülök. Ha működik a kémia színész és rendező között, akkor abból jó együttműködés születhet. Senkire nem akarnám ráerőltetni magam. Bizonyos eseményekre csak az aktuális filmjeim kapcsán megyek el. Kiválóan ellennék otthon, csak a forgatásokon jelennék meg.
– Szabadúszóként elég kiszolgáltatott a színészi pálya. Társulat nélkül nem érzed magad magányosnak? Nem hiányzik egy közeg, ahová tartoznál?
– Sokkal szabadabbnak érzem magam szabadúszóként, így minden munka újabb találkozásokat hoz. Ily módon soha nem érzem azt, hogy elfáradnak a munkakapcsolataim, mert mindig más emberekkel is dolgozhatok. Az igazán fontos kapcsolódások nem szerződéseken múlnak, nem ott dőlnek el. Nekem kimondottan megfelel, hogy ilyen változatos a szakmai életem, hogy én oszthatom be az időmet, mondhatok igent meg nemet bizonyos felkérésekre.
– A húszas éveidtől kezdve keresett arc vagy a mozivásznon. Elmondható, hogy a filmezés, a filmszínészet jobban vonz, mint a színház?
– Kár lenne tagadni, a filmezés jobban vonz, mint a színház. És ez nem annak köszönhető, hogy elvesztettem volna a hitemet a színházművészetben. A színpadi színészet legtöbbször társulatalapú. A színház folyamatos kötöttséget jelent, amikor felkerül a repertoárra egy adott darab, onnantól kezdve a színésztől ráérést, készenlétet követel meg. Nagyon jónak kell lenni annak a darabnak, hogy azt mondjam rá, vállalom az elköteleződést. Az Utas és holdvilág például ilyen munka volt a TÁP Színházzal a Trafóban.
– Egészséges önbizalmon múlik, hogy nincs benned szorongás a folyamatos bizonytalanságtól?
– Elképzelhetőnek tartom azt is, hogy holnaptól senki nem hív. Egyelőre van körülöttem egy zaj, de ez bármikor meg is szűnhet. Nem feltétlenül önbizalom kérdése, de felesleges izgulni, valahogy mindig lesz. Biztos, hogy ezentúl is megtalálom azt, ami érdekel.
Még nincs hozzászólás