Tizenéves bajnokok
Akad, aki már tizennégy évesen olimpiai bajnok lesz (Egerszegi Krisztina), más egy aktív élsportolói pályafutáson is túl van, mire a kortársai elvégzik az iskolát. Nagyon is korán? Talán – de biztosan nem hiába.
Érdekes, kettős a felnőtt léthez való viszonyulásunk. Amíg fiatal az ember, időnként már nagykorú akar lenni („de jó lenne végre felnőni, és azt csinálni, amit én akarok”), de huszonöt felett mindenkinek volt már olyan érzése, hogy a munka és a magánélet döntései elől szívesen menekülne vissza a gyermekkor relatíve nyugodtabb világába. Vannak olyan fiatalok, akik számára viszont ez a kettős érzés intenzíven, szinte ömlesztve jelentkezik, akik már tinédzserkorban megismerkednek egy felelősségteljes életforma áldásaival és hátulütőivel.
Hajnal a medencében
Az élsportolók többsége rendkívül fiatalon kezd szembesülni napi szinten a saját döntései következményeivel s a teljesítőképessége határaival. Nem a hobbisportolókról van szó, akik heti két-három alkalommal, suli után fakultatív módon mozognak, hanem azokról, akik már nyolc-tíz évesen napi rendszerességgel edzenek, s sportágukban a jövő reménységének számítanak.
Számukra hamar elkezd ketyegni az óra, nincs mese, csinálni kell, nem lazsálhatnak. Világszerte gyerekek tízezrei kelnek fel reggelente ugyanazzal az érzéssel, vággyal („olimpia bajnok akarok lenni!”), és irtózatos a konkurencia – már a junior korosztályban is.
Ugye, mennyien irigyeljük manapság Cseh Lászlót vagy Hosszú Katinkát, hogy milyen fényes sikereket érnek el a medencében? De azt olykor hajlamosak vagyunk elfelejteni, ami a teljesítmény mögött van. Az éveken át feszített életmód („Vajon ki akar minden reggel ötkor egy hideg uszoda vizébe csobbanni?”), az előre beosztott napirend szerinti élet nem illik bele a gyermeki lét idillinek tűnő világába. Persze, ők sem azért csinálják, mert korán felnőtté akarnak válni, egyszerűen csak élvezik a mozgást, s hogy olyan dologban teljesedhetnek ki, amiben tehetségesek.
A győztes mindent visz
Sokaknál szülői („Mindegy, csak mozogjon valamit a gyerek!”), edzői nyomás is társul a dologhoz, ami adott esetben számos tehetség elkallódását akadályozhatja meg, de meg is keserítheti az iskolás éveket. A gyerek még nem tudja beosztani az idejét, erejét, csak a célra koncentrálni a nap 24 órájában, ami a mai élsportban alapelvárás a legjobbakkal szemben. Kell egy „rendes” felnőtt, aki – jó esetben – féltő szeretettel, és következetes szigorral tereli, irányítja az ifjú tehetséget.
A sport attól (is) különleges közeg, hogy hamar betekintést ad a felnőttek versengő világába („A győztes mindent visz!”), és a sport az oktatási rendszer gyakran szubjektív jellege mellett egy mérhetőbb, azonnali visszajelzést adó közeg.
A „ha nem edzel, lemaradsz” érzés miatt talán még sajnálhatnánk is a korai érésre kényszerülő sportolópalántákat, a versenyeken elért sikerek ugyanakkor kellő jutalmat, motivációt adnak számukra. Jómagam is kellemes emlékekkel gondolok vissza a megyei kisdobos sakkversenygyőzelemre vagy a tizenévesen megnyert teniszmérkőzésekre, még ha manapság egyik sportág dicsőségtablóján sem szerepel a nevem…
Több mint sport: rendszer és fegyelem
Ha valaki figyelmesen olvassa korábbi sportolók visszaemlékezéseit, az öltözői sztorik emlegetése és a nosztalgikus hangvétel mellett egy téma mindig visszaköszön az interjúkban. Függetlenül attól, hogy valaki lett-e végül olimpiai vagy világbajnok (vagy nyert meg éppen csak egy kerületi tekeversenyt), büszke arra, hogy a sport révén rendszert, fegyelmet tanult, s ez nemcsak a sportolóként segítette, hanem később a civil pályafutást is meghatározta.
Így nem az a kérdés, hogy túl korán nőnek-e fel az életüket az élsportra feltevő fiatalok, inkább az, hogy nem sportoló társaik kapnak-e hasonló iránymutatást, amely később segít felnőttként is megállni a helyüket. A címben is megidézett mondat most, a 21. század felgyorsult multimédiás, közösségi hálóra épülő világábanalán talán még fontosabb kapaszkodót jelent a felnövekvők számára mint valaha.
Még nincs hozzászólás