Titkok, képek, emlékek - Gábor Marianne (1917-2014)
Nem így képzeltem. Nem is értettem, hogyan lehetséges az, hogy a világhírű Uffizi-képtár önarckép-gyűjteményének budapesti kiállítása alkalmából gyakorlatilag semmi visszhangja annak, hogy az anyagban egy akkor még élő magyar festőművész képe is szerepel. Milyen buta és méltatlan helyzet!
Nem így képzeltem, mert amikor a szerkesztőmmel megbeszéltem, hogy Mariannéról írok, nem tudtam, hogy körülbelül egy óra múlva közlik velem a művésznő halálhírét. A kiállítás július 20-án zárt, Marianne 2014. július 23-án meghalt.
Gábor Marianne gyönyörű nő volt, jó művész és nehéz sorsú ember. Szerettem hallgatni a történeteit, amelyekben – mint a mesélőjükben – mindig volt egy kis titok, csipetnyi összekacsintás, sok érzelem, és makacs kitartás. Különösen tetszett, ahogy elmesélte a férjhez menése előtti pusztító kapcsolatának a történetét, amely egy fasiszta olasz grófi család sarja iránti lángoló – viszonzásra is talált – szerelméről szólt. A tényleges kapcsolatnak a háború vetett véget, az érzelmek elmúlásáról pedig egy véletlen találkozás győzte meg, röviddel 1945 után. Akkor, amikor szeretett férjével, Rónai Mihály András költő-műfordítóval a firenzei pályaudvar közelében lévő kávéház teraszán belebotlottak a háborúban fél karját elvesztett szeretőbe. Mariannénak a „kettészelt őrgróf” ekkor már nem jelentett semmit.
Roppant titokzatosan tudott mesélni a róla készült aktfotókról is. Úrilánynak nevelték, így szégyenérzetét otthonról hozta. Hol azt mesélte, hogy „Dénes bácsi” (Rónai Dénes) készítette a képeket, aki egyébként sok remek (jelzett) fotót készített róla, hol meg Gachot francia kultúrattasé feleségét jelölte meg fényképészként, aki mégiscsak nő volt. Azt gondolta, mások számára furcsa lenne, hogy levetkőzött egy idegen férfi elött, még ha a férje révén Rónai Dénes a rokona is volt. Bárki is lehetett a fényképész, azzal győzhették meg Mariannét, hogy a képek remek alapot nyújtanak egy-egy festmény megalkotásához. Nem tartom véletlennek, hogy a képek beállítása Czóbel aktjainak a megjelenítésére is „hajaz”. A fotókkal kapcsolatban csak azt kérte, életében ne jelenjenek meg.
Gábor Marianne 1917. április 26-án született. Édesapja, Gábor Ignácz cadik (csodatevő bölcs) családból származott, a magyar verstan megújítója volt. Németh László írta: „A magyar verstannak van Gábor Ignácz előtti és Gábor Ignácz utáni korszaka”. Fordított szanszkritből, héberből, franciából, hollandból és óizlandi nyelvből. Az általa alapított Gábor Fiúnevelő Intézet arról volt nevezetes, hogy az újpesti, nincstelen munkásgyerekek mellett jól fizető arisztokrata „fekete bárányokat” is befogadott.
Sok híresség járt ide, többek között a riporterré lett Szepesi György is. Az ő elbeszéléséből tudjuk, hogy egy baldóci nyaraláson (mert Gábor Ignácz tulajdonában volt a szepességi gyógyfürdő) Szepesi az ablakon át megleste az akkor már feltűnően csinos Mariannét, és a zord apa, felfedezve a gazságot, hatalmas pofont kevert le neki.
Verset írt Emlékkönyvébe Heltai Jenő is, amit Marianne még a Heltai-kötetben is képes volt kijavítani, szerinte ez a helyes szöveg:
„Akit az Istenek szeretnek,
örökre meghagyják gyereknek,
bizakodónak, nevetőnek,
az élet annak puha szőnyeg,
amelyre mosolyogva lép.
És minden körülötte szép.
Te is maradj kicsi lányom
mosolygó lelkű, üde, friss,
maradj gyerek – szívből kívánom,
még nagymama korodban is.”
Apja kifinomult társaságából Mariannét jó tanácsokkal látta el a magyar festészet több kiemelkedő nagysága: Berény Róbert, Herman Lipót és Kernstok Károly is, aki tizennégy éves korában Szőnyi István festőiskolájába küldte. Érettségi után a Képzőművészeti Főiskola növendéke lett, szerepelt a Szinyei Merse Pál Társaság tárlatain, ahol Hatvany-díjjal és Kitüntető Elismeréssel jutalmazták, a Főiskola pedig Nemes Marcell-díjat adományozott neki. Először Réti István növendéke volt, majd mikor Szőnyit kinevezték főiskolai tanárnak, ő lett Marianne mestere, s ő volt az, akit emberileg és művészileg is a legtöbbre tartott.
Huszonkét éves koráig élhetett a maga kedve szerint, aztán egész egyéniségét a gyerekes naivság és a megpróbáltatásokat át- és túlélő művész álomvilága szőtte át. A háború alatt bujkálás hamis papírokkal, anyja tragédiája, akit Gönyűnél lőttek a pribékek a Dunába, majd az 1944-es esküvő, ahova Mityu (Rónai Mihály András) a munkaszolgálatból „lopta ki magát”, és még a legszörnyűbb hátra volt. 1945. január 10-én Marianne apját, Gábor Ignáczot, férje anyját, apját és öccsét a nyilasok agyonlőtték a Liszt Ferenc téren. Még leírni is borzalmas, nemhogy ennek a terhével tovább élni. Vannak dolgok, amelyek súlyát egész életünkben cipeljük magunkkal, mert lehetetlen elfelejteni.
Persze, hogy Marianne lelke keményedett, de a gyermeki naivsága megmaradt. A Rákosi-érában nem vették jónéven, hogy férje a háború előtt a Pesti Napló római, majd párizsi tudósítójaként dolgozott, és azt sem, hogy mindketten sok nyugati kapcsolattal rendelkeztek, vagy hogy baráti viszonyban voltak Károlyi Mihállyal és Andrássy Katinkával. Marianne közel tíz évig nem állíthatott ki, éheztek és fáztak, gyakran régi szőnyegvédő huzatokat használt vászon helyett. Férje ekkor írta meg a Nyolc évszázad olasz költészete című művét, amelyben egyedülálló módon egymaga fordította le és rendezte sajtó alá az olasz líra legbecsesebb gyöngyszemeit, kis tanulmányokkal is ellátva őket.
A Magyar Nemzeti Galériában megrendezett, 1977-es, grandiózus kiállítása azonban végre igazi ünnep volt. Soha nem tudta felülmúlni, bár sokszor és sok helyen volt tárlata. A Galériában 400 képe volt látható, és megtekintésükben nem fáradt el az ember, mert, ahogy Pogány Ödön Gábor írta: „vizuális-intellektuális nyugtalanságot keltett”. Szeretni való figurái közül kiemelendő az a Berta néni, akinek különböző variációkban megfestett arcmása mindenki számára világossá tette Marianne festői kvalitásait. Én külön is kedvelem a modell miatt, akit magam is láttam még a Lapkiadó Vállalat kapusfülkéjében. Ugyanis Berta néni portás volt, és amikor Marianne a férjét ment látogatni a Magyar Nemzet szerkesztőségébe, kiszúrta magának. Berta néni pedig boldogan vállalta a modellkedést.
Élete vége felé már romlott a memóriája, könnyen befolyásolhatóvá vált. Környezetében akadt, aki visszaélt ezzel, olykor maga sem emlékezett egy-egy régebbi művére, volt, hogy hamisítványok igazolására akarták rávenni. Az Uffizi-képtár képeire, persze, emlékezett, hisz azokra volt a legbüszkébb. A budapesti tárlat talán egyetlen hozadéka (az élményen kívül), hogy Marianne azt mondhatta: „Legalább elbúcsúzhattam a képeimtől”.
Még nincs hozzászólás