Tavaszra várva
Nem vagyok egy télpárti. A hó még csak-csak, pláne, ha visszagondolok a gyerekkoromra. Körös-part, gátoldal, elég volt egy nejlonzsák az örömhöz, akkoriban egyedül csak azt utáltam, ha a nyakamban kötött ki egy hógolyó. Vagy amikor titokban lementünk a holtághoz, ahonnan persze tiltva voltunk, és Katerina Wittnek képzelve magunkat, korcsolyáztunk.
De felnőttem, és akkor ment el végképp a kedvem ettől az évszaktól, amikor az orvos azt mondta, a síelést felejtsem el, a térdem nem fogja bírni. Pedig akkor még csak néhány éve volt, hogy végre megtanultam siklani.
Emlékszem, váratlanul jött az alkalom, hogy a franciaországi Risoulba utazzak barátokkal, gondoltam majdcsak elücsörgök a hüttében, ha nagyon nem fog menni. Ehhez képest egy hét után zárásként lejöttem a fekete pályán. Na jó, lehet, hogy ha még egyszer próbáltam volna, nem ilyen sima az ügy.
Mindenestre beleszerettem a dologba, ezért is okozott olyan traumát a diagnózis.
Addigra az a fránya térd már másodszor fordult ki. Egy gondtalan balatoni nyár lett gondokkal teli, amikor először történt meg. Este tánc a tóparton, iszonyú meleg. Lerúgtam a szandálomat, és ahogy forgatott a táncospárom, az izzadt talpam hozzácuppant a betonhoz, a térdem viszont fordult velem, nem részletezem... combig érő gipsz lett a jutalom.
Másodszorra meg egy költözésnél "kanyarodott" alám, de magamra vessek, kellett nekem tornacipő helyett, helyes kis masnis balerinacipőben dobozokat cipelni és elcsúszni. De legalább megúsztam műtét nélkül, ugyanis a futós-biciklizős múlt miatt a szalagok bírták a strapát.
Hú, erről jut eszembe, már nem halogathatom tovább. Hiszen nemsokára hét ágra süt a nap, így nincs kifogás. Már előre látom, ahogy futok, Máté futóbiciklivel követ, apa meg rollerezve biztat. Visszafelé aztán a Rákos patakban lakó kiskacsákat megetetjük kiflivel, megszagoljuk a földből kibújó primulát, krókuszt.
Annak is eljön az ideje lassan, hogy beszerzünk egy biciklitartót is az autóra, mert úgy tervezem, a családdal körbetekerjük idén tavasszal a Velencei-tavat. Persze Máté ragaszkodik a lábbal hajtós kisbicajához, de sebaj, majd viszünk gumipókot, és ha elfárad, beül apa mögé a kisülésre, anyáéra meg ráaggatjuk a futóbringáját.
Igen, ezt várom a tavasztól. Hogy csiklandozzon, nevettessen, hogy érezzem a föld szagát, hogy nyíljanak a nárciszok. És ami az egyik legjobb dolog, hogy amikor elindulunk Mátéval az oviból, már nincs sötét, és boldogan szavalja hazafelé: "Fenn az égen süt a nap, ragyognak a sugarak, faágakon rügy fakad, nem fagy be a kispatak."
Még nincs hozzászólás