Tartozom Magyarországnak
A II. világháború utáni időszakban sem szűkölködtünk sportsikerekben, győzelmekben, az olimpiákon pedig mindig százas nagyságrendű volt a magyar sportolók száma. E korszakból csupán egyetlen sportoló lett két sportágban is olimpikon. Dr. Haán András 1964-ben Tokióban kosárlabdázóként, 1976-ban Montrealban pedig vitorlázóként indult. Az ő neve nemcsak a pályákról, hanem a szívsebészeti osztályokról is sokaknak ismerős. Csaknem kétezer komoly szívműtétet hajtott végre.
HAÁN ANDRÁS Az első komolyabb vitorlásversenyemet, miként az első viharomat is, egy 30-as cirkáló kabinjában vészeltem át. Lehettem vagy ötéves. Édesapám ugyanis vitorlázott, és kisfiúként matrózként szolgáltam a hajón – mesél a kezdetekről dr. Haán András, aki később Junior Európa-bajnoki negyedik és tízszeres felnőtt magyar bajnok lett finn dingiben.
RM A vitorlázásnak akkoriban nem számított úri sportnak?
HA Lehet, de mi nem tudtunk róla. A BKV Előre a hétvégeken egy vagy két Ikarus buszt indított Balatonfüredre, a kikötőbe – mondanom se kell, díjtalanul- az igazolt versenyzőknek. Mi volt ebben az úri?
RM Ön nemcsak vitorlázott, hanem kosárlabdázott is. Mégpedig az NB I-ben.
HA Két, látszólag teljesen ellentmondó sportág, már ami a habitust, az egyéniséget illeti. A kosárpályán mindent alá kell rendelni a csapat érdekének, a finn dingiben pedig csak önmagára számíthat a versenyző. Egyedül dönt, és egyedül viseli a következményeket, no meg persze a sikerekét is.
A komoly kosaras korszakom a gimnázium alatt volt. Nem voltam még tizennyolc éves, mikor az egyik NB I-es mérkőzésen negyvenkilenc pontot dobtam. Attól fogva jobban figyeltek rám, mondván: mit ugrál itt ez a taknyos?
RM Jött Tokió, és utazhatott az olimpiára.
HA Kezeljük illő szerénységgel a dolgot: nem rám épült a válogatott. A helyekért óriási presztízsharc dúlt a Honvéd- és a MAFC-játékosok között. Az akkori vezetés nem akarta, hogy bármelyik oldalról túlsúly legyen, így a csepeles Glatz Árpád és a Ganz-mávag-os Prieszol József mellett én voltam a mérleg nyelve a VTSK-ból. Nem bántam különösebben.
RM Aztán olimpikonként segédmunkás lett.
HA Mielőtt elutaztunk, felvételiztem az orvosira, de nem vettek fel. Akkortájt az volt a divat, hogy a fel nem vettek közül a lányok elmentek nővérnek, a fiúk műtőssegédnek. Én egy gyógyszergyártó céghez kerültem, elvileg a laborba, de mivel túl sok kosaras kikérőt vittem, leraktak az udvarra, ládákat pakolni.
Aztán véget ért a kosaras karrierem, mert elszakadt a kereszt- és az oldalszalagom, levált a porc a térdemben. Kárpótlás volt, hogy második nekifutásra felvettek az egyetemre.
RM Mikor döntötte el, hogy szívsebész lesz?
HA A harmadik évben már éreztem, hogy olyan manuális szakmát szeretnék, ahol látom is, tapasztalom is a munkám eredményét.
RM Ehhez a legjobb út a kórboncnokság.
HA Egyetértek! Én sem voltam kivétel. Még igazságügyi kórboncnok is voltam, ami abszolút minősített munka. Mindenesetre megtanultam az alapokat, és mivel cum laude végeztem az egyetemet, felvettek a III. számú sebészeti klinikára, általános sebésznek.
Csak hálával és tisztelettel tartozom Stefanits professzornak és Marton Tibor profnak, továbbá a többi segítőkész kollégának, akik engedték és támogatták, hogy fiatal orvosként szabadon dolgozhassak.
RM A sport kiszorult az életéből?
HA A kosárlabdázás a sérülés miatt igen, vitorlázni viszont vitorláztam, és mivel egyetlen napot sem hiányoztam a klinikáról, a munkám rendben volt, a professzoraim és mindenekelőtt a frontvonalon húzó kollégáim engedték, hogy hajózzak.
RM Az első, azóta mérföldkövet jelentő szívátültetést – 9 órán át tartott – Christiaan Barnard hajtotta végre, Fokvárosban. Aztán került igazán az érdeklődés előterébe a szívsebészet a világon és Európában is.
HA Nálunk a '70-es évek elejétől vált igazán fajsúlyossá ez a klinikai terület. Kerestek orvosokat az akkor megnyíló Országos Kardiológiai Intézet szívsebészetére, és jó ajánlólevél volt a kórboncnoki előélet, illetve az általános sebész szakvizsga. Így kerültem oda, ahol Árvay Attila professzor különleges hangsúlyt fektetett a továbbképzésre, a tanulásra.
Én Angliában fejlődhettem, mások Amerikába mentek, és még sorolhatnám. Olyanok voltunk, mint annak idején a céhlegények. A megszerzett tudást hazahoztuk. Nekem szerencsém volt, mert hamar utánam jöhetett a feleségem is a gyerekekkel.
RM Hány szívműtétet végzett?
HA Csak a komolyabbakat vegyük számba: mintegy kétezret.
RM Voltak-e nagyon nehéz pillanatai? A műtőasztal mellett és attól távolabb is?
HA Természetesen, hiszen mindig óriási hangsúlyt fektettem arra, hogy pontosan ismertessem a beteggel és a hozzátartozókkal a műtétet és annak esetleges következményeit, nem elhallgatva a halál kockázatát sem. Ez sohasem könnyű beszélgetés. Ami a „külső tényezőket” illeti: egyszer megkértek, engedjek be az általam operált cigányvajdához kettőnél több hozzátartozót – persze, nem egyszerre – az őrzőbe.
A megfelelő higiénés szabályok szerint be is engedtem. Később, a súlyos műtét után napokkal, a már jól lévő beteg az osztályon jóízűen falatozott- a szívműtét után egyáltalán nem javasolt - a neki külön kosarakban beszállított „diétás” menüsorból, mikor az ugyancsak népes család egyik feltörekvő képviselője, a legidősebb fiú félrehívott, és a nadrágkorcából előhúzva megmutatta a mindig nála lévő revolverét. A miheztartás végett.
RM Hogyan viselte a halál közelségét? Egyáltalán, az orvosok miként viselik?
HA Ezt sajnos el kell fogadni. De megszokni sosem lehet. Azok a kollégák nyúlnak valamilyen szerhez – többnyire alkoholhoz, ezt kár tagadni –, akiknél nincs rendben a háttér, és a hivatásból fakadó, kellő szakmai felvértezettséggel kísért elkötelezettség. Ez hajtós szakma, és ha valaki lelkiismeretesen végzi, nagyon sokat kivesz belőle. Én rendszeresen viziteltem például akkor – szombaton és vasárnap – is, amikor nem voltam ügyeletes.
RM Angliában sok műtéten vett részt?
HA Igen. A Hospital for Sick Children szívsebészeti részlegén például sok korszakos műtétet végeztünk. Ezt a kórházat minden évben meglátogatta az anyakirályné – a kórház hivatalos „oltalmazója” –, így volt szerencsém felsorakozni, amikor megérkezett. A látogatását óriási megtiszteltetésnek tartották az ott dolgozók, természetesen én is.
RM Dolgozott Amerikában is...
HA Mégpedig dr. Denton Cooley-vel. A houstoni Texas Heart Intézetben huszonöt szívműtő van, ebből ő tíz felett diszponált párhuzamosan.
RM Egyetlen pillanatig sem akarnék az ördög ügyvédje lenni. Biztosan kapott külföldi ajánlatokat. Miért jött haza?
HA Tartozom a hazámnak! Sportolóként is annyit, de annyit kaptam! Aztán az orvosi egyetem, a klinikák, a professzorok, nagyra becsült kollégáim és mindenekfelett a nővérek, akik segítettek a hivatásomban, és bíztak bennem. Nekem itt a helyem! Pedig hívtak Fokvárosba, Ausztráliába. Ez a szakmai oldala.
A másik, hogy édesapám utásztisztként szolgált a Magyar Királyi Honvédségben, s alig vesztett embert, pedig a speciális hadműveleti tevékenységüknél fogva elsőnek érkeztek, és utolsónak kellett távozniuk a harcok helyszínéről. Majd tovább szolgált a Magyar Néphadseregben, amíg súlyosan meg nem sebesült az utolsó aknák felszedése közben Csepelen. Hogy mehettem volna el, az ő emlékével?
RM Miért hagyta abba az operálást?
HA Nem abbahagytam; abbahagyatták velem. Ez óriási különbség! Éppen hogy elmúltam hatvankét éves, amikor 2008-ban ,egyik napról a másikra, nyugdíjaztak.
RM Méltánytalanul?
HA Méltánytalanul, de nem jogtalanul. Az akkori kormányzat – és még inkább az intézetünk – oktalan és esztelen fűnyíró rendszere… Az egyik főorvos kollégám olyan egészséges volt, mint a makk. A nyár végén nyugdíjazták, februárban temettük. Hasnyálmirigyrákban halt meg; nem tudta elviselni a mellőzést. A másik kollégámat a hólyagrák vitte el, a harmadikat nemrég súlyos agyi történés. Egyik sem volt hatvanöt éves. Ilyen gazdagok vagyunk… És ilyen szegények szívben-lélekben.
RM A tokiói után részt vett még egy olimpián: 1976-ban, Montrealban. Az Ontario-tavon finn hajóosztályban indult.
HA Természetesen az is óriási élmény volt, bár árbóc- és vitorlagondokkal küszködtem. Korábban megelőztem az akkori Európa-bajnokot, és a korábbi világbajnokot is. Egy kanadai magyar megvette volna nekem az új árbócot és vitorlát, de nem mertem elfogadni. Ezzel együtt a mezőny első felében, pontosabban a 17. helyen végeztem.
RM Mostanában mivel telik az ideje?
HA Van két csodálatos unokám: Bendegúz nyolc-, Borostyán kétéves. Sokat járunk színházba. Mert a bábszínház is színház, nemde? Aztán aikidó és néptánc a testi-lelki felvértezettséghez. Túl sok szabadidőm nincs mellettük. Tudja, mikor az én lányom, Adrienn és a fiam, Barnabás kicsi volt, alig láttam őket, keveset foglalkozhattam velük érdemben. Nem voltam valódi édesapjuk. Dolgoztam – kifulladásig –, mert dolgozni kellett.
Azokat az éveket, évtizedeket soha, senki nem tudja visszahozni nekik, és szeretett feleségem, Judit számára sem. Visszavonhatatlanul elvesztek. Most az unokák kapják meg a szeretethullámokat, ami persze nem vigasztalhatja a már felnőtt, diplomás gyerekeimet.
Igyekszem megtartani a kondimat, hetente háromszor kosarazom a régi haverokkal. Legutóbb a finn dingi masters világbajnokságon a +60-as korosztályban, a csaknem hatvanfős mezőnyben a második lettem. Elfogadható, nem?
Még nincs hozzászólás