Tapossuk el a sárkányainkat!
Sok egyéb elfoglaltsága mellett jut-e ideje tankönyveken kívül könyvek olvasására? Az e sorokat böngészők bármelyike találkozhatott ezzel a közvélemény-kutatási kérdéssel. Az 1960-as évek óta évtizedenként betűhíven ugyanezzel a mondattal kezdték felmérésüket az olvasáskutatók, hogy könnyűszerrel összevethetők legyenek az eredmények. Amennyiben a vizsgálati alany az igent ikszelte be, kérték, jelölje meg a megadott lehetőségek közül azt, amelyik rá jellemző: a legutóbbi évben, a legutóbbi fél évben, a legutóbbi negyedévben, illetve havonta olvasott el legalább egy könyvet.
A legutóbbi adatfelvétel 2005-ben volt – tehát esedékes egy következő –, ennek feldolgozott eredményei hanyatló olvasási kedvet mutattak. Negyven évvel korábban, 1964-ben a felnőtt népesség 60 százaléka mondta magáról, hogy évente legalább egy könyvet elolvas, 2005-ben pedig 60 százalék válaszolta azt, hogy egyetlen könyvet sem olvasott az elmúlt tizenkét hónapban. Lassan ereszkedett lefelé Magyarországon az olvasás iránti igény. A hanyatló tendencia 2000-től gyorsult fel; ekkor öt év alatt a felnőtt népesség újabb nyolc (évente közel két) százaléka szokott le az olvasásról, vagy eleve nem olvasó emberként került föl az ifjúsági korcsoportból a vizsgálandó népesség közé.
Kulturális deficit
A 2005 óta eltelt időben a háromévenként ismétlődő PISA-felmérések adnak támpontot a változásokról. A nemzetközi összehasonlító kutatás adatait szigorúan azonos módszerekkel veszik fel hetven ország tizenöt évesei között. A magyar gyerekek 2009-ben a fejlett ipari országok átlagának szintjén teljesítettek szövegértésben – de matematikában és a természettudományok területén is –, ám 2012-ben mindhárom kategóriában lecsúsztak az átlag alá.
És még ez a kép is megszépíti a valós helyzetet, mert a PISA-sok csak azok körében végzik a felmérést, akik ennyi idősen még ott vannak az iskolarendszerben, és legalább a hetedik osztályig eljutottak. Magyarországon kimarad tehát a mintából a korosztály tíz százaléka: többnyire falun élő, iskolázatlan, munkanélküli szülők kulturális deficittel induló gyerekei, akik jó, ha tizenöt évesen eljutottak a hatodik osztályig.
A hazai, 2005-ös kutatásnak azért megnyugtató eredményei is voltak. Kiderült, hogy az internetet használók nagy része egyúttal könyvet is olvas, és minél gyakrabban olvas valaki könyvet, annál nagyobb valószínűséggel használ emellett internetet. Mégsem szabad elbízni magunkat, figyelmeztet Nagy Attila olvasáskutató, az Országos Széchenyi Könyvtár nyugalmazott munkatársa, aki fél évszázada, máig napi szinten foglalkozik a témával.
Minták konfliktus esetén
„Mindig a tizennyolc évesnél idősebb népesség körében vizsgálódunk – mondja az olvasáskutató. – A 2005-ben ebbe a korcsoportba tartozók döntő többsége internet nélkül nőtt föl, hallgatott vagy olvasott meséken, később ifjúsági regényeken, mellékesen tévé- és kalandfilmeken nevelkedett, de mindenképpen a könyvek világa vette körül. Egyáltalában nem gondolom, hogy a most kimutatott erős kapcsolat a könyv- és az internethasználat között húsz év múlva is igaz lesz.”
A képernyő Nagy Attila szerint nem azért veszélyes, mert felzabálja a szabadidőt, hanem mivel megakadályozza az egyénben a képkészítő, átélő, azonosuló folyamatok létrejöttét. „Aki szavakból készít képet magának – magyarázza –, az akaratlanul is a saját szorongásait, félelmeit, vágyait építi jelenetekké, olyan tempóban, olyan arcokkal, színekkel, mozdulatokkal, amelyek az ő fantáziavilágára jellemzőek. Ha a tudattalanból feltörő képek helyett kész, előre gyártott filmkockákat kap valaki, fogyatékossá válik érzelmileg és szellemileg.”
A személyiséget ugyanis nemcsak a mindennapi élettapasztalatok formálják, hanem azok is, amelyekhez átélés révén jutunk. A mesék és az irodalmi alkotások lelki próbák sorozatát közvetítik. A történetek hősei halál, becsület, önérzet, hűség, megbízhatóság, betegség, árulás kérdésében nyújtanak „tanulságot”. Életünk során többnyire magunk is szembesülünk ilyesmivel. Hogy letepernek-e bennünket, vagy mi taposunk ezeknek a „sárkányoknak” a fejére, az a belső próbák, tréningek hiányán vagy meglétén múlik.
Az irodalom fokozza a stressztűrő képességet, segít kibírni a napi feszültségeket, lecsitítani az agressziót, megtalálni a lelki nyugalmat. Az emberi konfliktusmegoldás elsajátításához is az irodalom segíti hozzá az embert. Szókincset ad, készenléti mintákat vés a memóriába, amelyekkel ki-ki értelmesen meg tudja mondani, mi baja van. Vagy mire vágyik.
Mese a magzatnak
A nyugat-európai és a skandináv országokban meg az Amerikai Egyesült Államokban vannak olyan minták, amelyeket átvéve megszabadulhatnánk itthon az emberek intellektuális teljesítményét rontó, a képzelőerőt és a kifejezőkészséget szegényítő olvasatlanságtól, állítja Nagy Attila, és mindjárt a teendőket is sorolja.
Azokban a társadalmakban, ahol a fiatalok a felméréseken jól teljesítenek, a várandós anyának a védőnőnél történő első látogatásakor a kezében adnak egy kis füzetet, amely javasolja, hogy máris kezdjen énekelni, mondókázni, a hasára tett kézzel beszélgetni a magzattal.
Ezt az iskolában kellene tanítani a tizenéves leendő anyáknak és apáknak. A későbbiekben a családban és az oktatásban is ajánlatos lenne lassítani a felgyorsult beszédet, nem folyton megregulázni, utasítani a gyerekeket, hanem biztonságot sugárzó szavakkal mesélni nekik, élményközpontú irodalomtanítást folytatni, fokozatosan eljuttatni a lurkókat oda, hogy az olvasás ne irritáló feladat, hanem örömforrás legyen a számukra.
Az egyre növekvő számú diszlexiásokat bűn selejtnek minősíteni: sokszor egyszerű tornagyakorlatokkal, egyensúlyi feladatokkal át lehetne őket segíteni a nehézségeken, amelyek többnyire nem belőlük, hanem a disteachingből, az elhibázott oktatási metódusból fakadnak.
Még nincs hozzászólás