Szerelemben, karanténban

2020. május 6. | Írta: Vág Bernadett

Nyár volt, vagy inkább tavasz. És szerelem. És szabadság, mert aki főiskolára felvételizett, annak tanulnia kellett, és akinek tanulnia kellett, az kivehetett fizetés nélküli szabit.  

Ő meg én, meg a tinédzser éveink vége, meg ugyanazok a zord jegyzetek, polgazd, töri, ugyanaz a főiskola, ugyanannak a sikernek a képzete, ugyanaz a (tankönyvekkel lesúlyozott) szabadság.

A szülők is jóváhagyták, hisz abszolút érthető, ha már együtt járunk, és ha már ugyanarra a szakra jelentkezünk, hogy együtt is tanulunk, és ehhez együtt is kell lennünk, méghozzá éjjel-nappal, ugye, mert sok a tétel és kevés az idő.

Még szép, hogy odaadták a nyaralót. Kis faház a világ végén, fűtés nincs, de minek is, hisz tavasz van, izzó tudomány meg szerelem.

Volt villany. Konyha az nem volt. Csak egy kerek kis izzólap a földön, tapsoltunk, amikor felforrt rajta a teavíz. Fürdőszoba. Na, az sem volt. Volt viszont egy nagy kék lavór, meg rengeteg pók is. A lavórban. Meg fabudi a kertben. És volt víz. A kútban.

Volt két ágy is, L alakban, közéjük döntve vagy hat ásó, kapa. Nagyharang nem volt. Csak sarló és kalapács. (Mobil és internet? Mi az?) De volt még napfény, lágyan pislákoló, ígérgető, huncutkodó. Meg egyre több felhő.

– Szeretsz?
– Szeretlek.
– Ugye, felvesznek?
– Fel, fel.

Első nap még kit érdekelt, hogy süpped a sár, hogy nincs is lent ágynemű, hogy a babkonzerv ötödszörre elég nyomasztó lesz. Volt tojás, kolbász, kenyér meg szerelem, éhen nem halunk. 

Második napra a kolbásznak nyoma veszett, talán egy cica lehetett, a kenyérbe pedig hangyák költöztek. De kit zavar, délelőtt szerelmesen tanultunk, délután szerelmesen aludtunk, este szerelmesen számoltuk a csepergő esőt meg a világháborúkat.

Harmadnapra már picit nyomasztott, hogy se kenyér, se kolbász, és csak esik és hűl. Le kellett menni párizsiért a faluba, ami félórányira volt, sárban és esőben másfél. Már ha nincs autó. De nekünk volt. Csak nem indult be.

– Szeretsz? 
– Szeretlek.

Nem baj, ha az ember megázik, az sem baj, ha fázik, ha végre hazaér a kis kunyhóba, és befűt. Csakhogy fűtés nem volt. Volt viszont egy lópokróc, össze lehetett gubancolódni alatta, aztán tanulni, tanulni, szerelmesen. És enni. Aznap. Másnapra a párizsi is meglógott, a kocsi viszont továbbra sem indult be. Bőrünkön tapasztaltuk, milyen nyomorban is tengődhet a rút kapitalizmus. Már nem fürödtünk. Nem is tanultunk. Csak ettünk. Babot.

– Szeretsz?
– Aha.

Ha nincs remény, csak hideg és eső, ha a szerelem is csapdába esett, ha vesztegzár alatt a kéz, a száj, akkor nem marad más, mint a legutolsó bab. És a hideg, a nyirok és a szomorúság. Másnap megérkezett apám. Csak úgy, váratlanul. Nem örültünk még szülőnek ennyire. Esernyőt tartottunk fölé, míg megjavította a kocsit, segített rendet tenni, meglett a kolbász is a ház melletti pocsolyában.

És végre újra otthon. Külön-külön. Szabadon. (Nem vettek fel. Őt sem.)