Szerelem Indiában
Sem előtte, sem azóta nem történt velem hasonló. Elmesélem úgy, ahogyan volt. El kell mondanom, mert az a szerelem változtatta meg az életemet.
Holott szépen éltünk a férjemmel. Házasságunk tizenegy éve alatt két kisfiunk született. Igaz, már nem szerettük akkora szenvedéllyel egymást, mint ismeretségünk kezdetén, de még mindig voltak szép éjszakáink. Bár egyre ritkábban. Robi, a férjem egy külkereskedelmi cégnél dolgozott, s az nem volt éppen a legnyugisabb hely. Komoly küzdelem folyt a jó külföldi állásokért. De Robi jól keresett, és mivel én angoltanárként magánórákat adtam, szépen ki tudtam egészíteni a jövedelmünket.
Kialakult életünk volt. Robi hétre járt teniszezni, kilencre dolgozni. Én reggel ledobtam a gyerekeket, egyiket óvodába, másikat iskolába. Utána hazaugrottam rendet csinálni, eltüntetni a reggeli rohanás nyomait. Aztán lementem az edzőterembe, vagy kimentem futni a szigetre. Majd bevásároltam, és főztem valamit.
Danikámért fél négyre, a kis Robiért négyre mentem a suliba. Ha órám volt, vagy Robi hazaért addigra, mondjuk ritkán, vagy jött a bébiszitter, egy kedves egyetemista lány, aki imádta a fiúkat. Este mindig együtt vacsoráztunk, többnyire meleget. Ehhez ragaszkodtam. Aztán átnéztem Robika leckéjét, megfürdettem őket, olvastam Danikának.
Most, hogy így leírom, elég egyhangúnak tűnik. És persze az is volt. De akkor nem éreztem annak.
Robi kinevezése Delhibe már régen napirenden volt. Sokat dolgozott érte. Én bele sem akartam gondolni, hogy milyen lenne az életünk Indiában. Jól éreztem magam itthon, barátaim, szüleim Pesten éltek, és egy-két hétnél többet soha nem töltöttem külföldön. Nem jártam még Európán kívül egyáltalán.
Eléggé megrémültem, amikor az utazásunk valósággá vált. Féltem mindentől. A fertőzésektől, a bogaraktól, a melegtől, attól, hogy én mit fogok ott egész nap csinálni.
Amikor Robi átvette a megbízólevelét, előreutazott, hogy lakást keressen, berendezze, és nézzen a fiúknak iskolát. Annyit kértem tőle, hogy Robika befejezhesse itthon az első osztályt. Valójában a dolognak semmi jelentősége nem volt, csak ezzel is húzni akartam az időt.
Féltem az utazástól, és egyáltalán nem tudtam elképzelni, hogy milyen lesz odakint az életünk. Filmeket néztem Indiáról, utánaolvastam a hinduizmusnak. Ami elérhető irodalom volt, megvettem, de nem lettem sokkal okosabb. Ma már tudom, hogy egy miénktől annyira távoli világ hétköznapjaira nem lehet könyvből felkészülni.
Amikor Delhiben leszállt a repülőgép, megcsapott valami mély, fűszeres, virágos illat. A nedvességgel teli levegőben, a 42 fokos hőségben úgy éreztem, nem kapok levegőt. Fáradtak voltunk és nyűgösek, de az autó, amellyel Robi elénk jött, jól hűtött, és a bérelt házban szintén hideg volt.
Nehezen szoktam meg, hogy semmi dolgom nincsen. Sem a házban, sem a ház körül. Úgy éreztem, hogy a saját otthonomban semmit sem tehetek. Ha kimentem a konyhába, hogy felnyissak egy üveg ásványvizet, a belső inasunk úgy érezte, hogy nem vagyok elégedett a munkájával, és megsértődött. Ha ki akartam menni locsolni a füvet, a kertész azt hitte, hogy ki fogom rúgni. A munka fontos és szent dolog volt, mert keveseknek jutott belőle.
Jó fél évbe telt, mire valamennyire megszoktam az életet. Robi sokat dolgozott, sokat utazott. Én nem mehettem vele a fiúk miatt. Sokat unatkoztam egyedül, gyakran fájt a fejem, és tele voltam nyugtalansággal. A gyógyító ember, akit a szomszédasszony küldött, gyönyörű férfi volt.
Teákat hozott, füstölőket és a gyógymasszázshoz különös illatú olajakat. Izmai ugráltak kávébarna bőre alatt, miközben masszírozott. Fekete szemét soha sem emelte rám, kékes fekete hajának tincsei néha a homlokára hullottak, olyankor kis grimaszba rándult az arca, csuklója külső oldalával lökte félre a tincseket. Tökéletes volt. Nem tudtam nem nézni.
Egy héten kétszer jött. Mindent megtettem, hogy felhívjam magamra a figyelmét. Hiába, nem volt hajlandó a szemembe nézni. Beleszerettem. Nem tudom megmagyarázni. Talán, hogy a férjem elhanyagolt, hogy abban az idegen világban senki nem volt, akihez őszintén beszélhettem.
Talán a forróság, a színek, illatok orgiája, izzadó, fiatal, tökéletes teste, szégyenlős fiúsága. De tény, hogy korábban soha nem éreztem ahhoz az érzéshez hasonlót. Megbabonázott. Nem tudtam másra gondolni, csak rá. Nem tudtam enni, nem tudtam aludni. El kellett csábítanom.
Nem volt könnyű, de sikerült. Amikor a férjem vidékre utazott, a fiúk az angol iskolában voltak, megtörtént. Egyszer, kétszer, aztán hetente négyszer.
Nem úgy szeretkezett, nem volt olyan mohó, vad és gyors, mint a férjem. Finoman simogatott a tenyere, megbolondított a lélegzete, miközben a gerincemen végigszaladt. Sokáig várta, amíg tetőpontjára ér bennem a vágy. Soha nem sietett. Amikor vele voltam, minden egyszerűnek tűnt, tisztának és megnyugtatónak. Volt benne valami ősi erő.
Aztán egyik nap nem jött. Egy kisfiúval küldött üzenetet. Azt írta, a jövő hónapban lesz az esküvője, a lánnyal, akit a szülei találtak neki. És mostantól el kell végeznie a szertartásokat, mert meg kell tisztulnia. Nem írta, hogy szeretett, hogy sajnálja, hogy jó volt, hogy majd jelentkezik. Hindu volt, egy hindu bölcs, aki elfogadja az életet úgy, ahogyan azt a karmája rámérte.
Bár rövid volt az idő, amit vele tölthettem, néhány hónap csupán, sokat tanultam tőle. Nem csak azt, hogyan kell a szárit magamra tekerni, de azt is, hogyan kell magamat, a másik embert és az életemet olyannak elfogadni, amilyen. Megtanultam örülni a hétköznapoknak, és bármilyen furcsa, megtanultam becsülni és szeretni a férjemet, akit kijelölt mellém a sors, aki megajándékozott két remek kisfiúval, és elvitt abba a különös országba. Talán azért, hogy megtanuljak kiszakadni az önzés ördögi köréből, és megnyugodjak.
Hogy végre megnyugodjak.
Még nincs hozzászólás