Szemfényvesztésben éltünk
Marilyn Monroe-t és Arthur Millert az utóbbi barátja, Elia Kazan mutatja be egymásnak, és Millernek fogalma sincs az Oscar-díjas filmrendező és a Monroe közötti intim viszonyról. A bemutatkozás pillanatára Miller így emlékszik: „Amikor kezet fogtunk, testének mozgása úgy ért, mint az áramütés.”
És a nős, mindezidáig mintaférjnek tűnő Miller el van veszve. Kazan az életrajzában rögzíti, hogy a két ember találkozásakor látnia kellett: „a vágy a vágyra talált, a vágyakozás fénye sugárzott mindkét szempárból”. Hasonló megállapítást tesz Truman Capote egy levelében: „A minap láttam őket, mindkettőből csak úgy áradt az érzékiség, de nem tehetek róla, az az érzésem, hogy ennek a kis epizódnak az a címe: A drámaíró halála” – utalva ezzel Miller akkor már Tony- és Pulitzer-díjas drámájára, Az ügynök halálára. „Technikailag” egyelőre nem történik kettejük között semmi, mert Miller nem akar azokra a hollywoodi ismerőseire hasonlítani, akik a házasságot nem tekintik szent szövetségnek. Az író visszatér New Yorkba, Marilyn pedig kiakasztja a szobája falára az ideálja képét, és levelet ír neki arról, mennyire hiányzik az életéből valaki, akire felnézhet. „Kell valaki, akit csodálhatok” – írja. Miller erre azt válaszolja: „Ha mindenképpen kell valaki, akit csodálhatsz, miért nem kötsz ki Abraham Lincolnnál?” Monroe erre vesz egy Lincoln-fotót is, így már két „apa” képmása lóg a falán. Monroe már gyerekkorában rájött, hogy sebezhetőséggel vegyített szexualitása kiváltja a férfiakban a védelmező ösztönt. A magára hagyott kislány képe tette őt vonzóvá a világ, és Arthur szemében is.
Marilyn 1950-ben ismeri meg Millert, és csak 1955-ben találkoznak újra. Ez alatt az idő alatt Millerék házassága tönkremegy, Marilyn Monroe pedig hozzámegy Joe DiMaggióhoz, majd el is válik tőle. DiMaggio az USA leghíresebb baseballjátékosa, Marilyn azonban a labdajáték szabályaival sincs tisztában. Emellett mit kezdjen egy olyan férfival, aki ugyan kimentené a jeges vízből is, de naphosszat és fél éjszaka a tévét bámulja, felháborodik, ha Monroe közszemlére teszi a kebleit, és azzal gyötri, hogy hagyja abba a filmezést? Válásuk törvényszerű volt.
1955-ös újbóli találkozásuk után Arthurral egyre többet vannak együtt, és Marilyn azt gondolja, hogy ha férjhez megy a nagy drámaíróhoz, Miller kapcsolatai által nagy színésznő lehet belőle, akit végre komolyan vesznek, és tisztelnek. Millert 1956-ban kihallgatja az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság, ahová karrierjét kockáztatva Monroe is elkíséri. Mivel Miller nem hajlandó „kommunistagyanús” barátairól szólni, bevonják az útlevelét. Mikor megkérdezik, hogy mégis hová szeretne utazni, csak annyit mond: „Angliába, hogy együtt lehessek azzal a nővel, aki majd a feleségem lesz.” Így értesül Miller szándékáról egész Amerika, és a leendő nej is, aki meglepetésében csak suta válaszra képes: „Őrült kedves tőle, hogy közölte velem a terveit.” 1956. június 29-én jelentik be a sajtónak a hivatalos házassági tervet. Két nappal később Marilyn hivatalosan is áttér a zsidó hitre, hogy még aznap részt vehessen a hagyományos esküvői ceremónián.
A házasság elején a pár idilli boldogságban éli a New York-i híres értelmiségiek életét. Írók, költők és más művészek társaságába járnak, Monroe Lee Strasberg tanítványaként az Actors Stúdióban tanul. Ezekért a lehetőségekért ment férjhez Millerhez, bár igyekszik kijelenteni: „Arthur az első férfi, akibe igazán szerelmes vagyok”. Házasságuk alatt Marilyn népszerűsége a tetőfokára hág. Egyik filmet forgatja a másik után. Alig fejezi be a Van, aki forrón szereti című filmet, amelyről legendák keringtek, mert az őrületbe kergette színésztársait azzal, hogy képtelen volt megjegyezni a szövegét, már el is kezdi a Let’s Make Love (Szerelmeskedjünk!) forgatását. Amikor ez a film már majdnem elkészült, az Írók Szövetsége sztrájkot hirdet. A Szerelmeskedjünk! forgatókönyvében még van néhány vitás kérdés, pár jelenetet újra kell írni. A sztrájk miatt senki sem akarja ezt a munkát elvégezni, és Miller elköveti azt a hibát, hogy a felesége kedvéért sztrájktörő lesz. Ez a történet konfliktusok sorozatát indítja el, és egyik oka is lesz a házasságuk megromlásának. Nem használ, persze, a kapcsolatnak az ugyancsak ehhez a filmhez kapcsolódó Monroe – Yves Montand liezon sem.
Ha New Yorkban Monroe tanulásvágya teljesül, Miller connecticuti farmján, ahol idejük másik részét töltik, olyan életet élnek, amilyennek Miller képzeli a házaséletet. Az 1960-as évet Miller úgy emlegeti, mint közös életük legboldogabb korszakát. Elhatározza, hogy maga ír forgatókönyvet Marilyn számára, s akkor együtt lehetnek a forgatásokon is. A Kallódó emberek pazar film lett, Carl Gable partnereként Monroe remekül játssza el egy érzékeny, sebezhető asszony szerepét, és első ízben írnak róla úgy a kritikusok, mint igazi színésznőről. Ám a házasságuk a közös munka ellenére már romokban hever. Bár a „Papa” – Marilyn mindvégig így hívja a férjét, ami nem igazán tesz jót egy házasságnak – odaadó támasza feleségének (aki álmatlanságban és súlyos depresszióban szenved, belebetegedvén a múltbéli történetekbe, a hazugságokba és kizsigerelt idegeibe), úgy érzi, teljes önfeladás nélkül a kapcsolatuk már nem tartható. „Szemfényvesztésben éltünk, de hazudtunk magunknak, és hazugságok nyüzsögtek körülöttünk, akár az árnyak!" – fogalmazza meg később A bűnbeesés után című művében a tényt, hogy mindketten a másikról alkotott ideállal kötöttek házasságot. Öt évig éltek együtt.
Még nincs hozzászólás