Somlai Tibor lépcsőházai
"Ne teljen el nap, hogy nem mész fel gyalog lépcsőn, és nem tanulsz meg egy verset kívülről." Hans Georg Gadamer, német filozófus
Még mindig az orromban érzem egy bizonyos lépcsőház illatát, persze, lehet, hogy ebbe az emlékképbe belejátszik a nagyi csodás tejeskávéja is, ami az ötödik emeleten várt rám. És aztán ott volt az a két, csupa üveg, henger formájú lift, amelyek úgy vonzottak, mint a mágnes. A para csak az volt, hogy ahhoz, hogy odáig eljussak, a földszinten ki kellett csöngeti a mindig szekántul morcos házmesternét, aki aztán pár forintért belépést engedélyezett valamelyik liftbe. Utána azonban jött a mámoros utazás, miközben „mozizhattam” körbe és körbe, hogy mi minden is történik a bérházi mindennapokban, és mire felértem, mindent tudtam.
Ez volt, és szerencsére még van is a Margit körút 15–17-ben, a Rózsadomb aljában. Amint kimondom a címet, Somlai Tibor belsőépítész – aki már előtte is bólogatott – lázas lapozásba kezd a lépcsőházakról szóló, legújabb kötetében (Fent és lent. Pest-budai lépcsőházak 1835–1945, Corvina Kiadó).
A lift szellőztette ház
És most jön a meglepetés, amire kölyökkoromban nem is gondoltam, de hát miért is tettem volna? A belsőépítész szerző máris belelendül a magyarázatba.
„Nézze csak – mutatja a fotót –, ez a lift pontosan akkora, mint az az üveghenger, amiben jön és megy, de csak úgy tud felmenni, ugye, ha az ellensúly lejön. De itt erre nincs egy csöppnyi hely sem, akkor meg hová lett? Nos, elrejtették, úgy, hogy beépítették a lifttől több méterre álló falba!”
Szóval ez esetben az esztétikum legyőzte az olcsóbb praktikumot. De ezzel még nincs vége az építészeti leleményeknek, mert kiderül, hogy a ház az üveghengereken keresztül szellőzött ki, vagyis a lift felül kinyomta a rossz levegőt, lefelé pedig magával hozta a frisset.
A design-fanatikus Somlai Tibornak bevallottan a két világháború közti modernista épületek a kedvencei. De most hátrébb nyúlt az időben, egészen az 1800-as évek közepéig, amikor válogatni kezdett Székely Péter körülbelül 400 bérházban készült 4000 fotográfiájából. Az album szerzője szerint nincs még egy ilyen nagyváros a világon, mint Budapest, ahol ennyiféle bérház, és palota épült volna a 19–20. század fordulóján: egyszerűen nem létezik két egyforma. Többek közt ezért is kedvelnek minket a külföldi filmesek, bár ők csak az utcafrontig jutnak a látvánnyal. Pedig ezeknek a házaknak megvan a maguk egyedi antréja, és az sem véletlen, miért alakították ki olyan elegánsra a lépcsőházakat és a foyer-kat.
Látványos előcsarnokok
„Ha valaki egy ilyen bérházba ment vendégségbe, annak már a kapuban le kellett, hogy essen az álla. A látványos előcsarnokokhoz képest a lakások sokszor nem is voltak olyan szépek, miközben a lakbérek csillagászati magasságokba szöktek. Az egyik kedvencem egy kis neobarokk palota, a Bródy Sándor utcában, ami eredetileg egy lakás volt (Tauffer Vilmos szülész, nőgyógyász, egyetemi tanár számára épült, az 1890-es évek elején) – ma designhotel, és művészszalon működik benne. A lépcsőháza, mint egy kis francia palota: hosszú, kétkarú, benne elegáns kanapéval, hatalmas képpel a falon” – mondja.
Kezdem magamévá tenni a gondolatot, hogy egy jól sikerült lépcsőházra nyugodtan gondolhatok úgy, mint egy műtárgyra, még ha az kissé eklektikusra is sikeredett, mint például a Kellermann László tervezte Kresz Géza utcai sarokház, 1941-ből.
„A kapu felett színes ólomüveg ablak, a lépcsők mentén, a márvány falburkolatban nagyméretű tondók (falba süllyesztett, kör formájú domborművek – a szerk.), amelyek mögött egykor rejtett világítás volt, szóval itt olyan art decós minden. Aztán egy váratlan fordulattal a lépcsőfordulókban, az emeleteket jelző kis kerámiaképek egy teljesen más stílusba csapnak át. A színes, mázas jelenetek az én feltételezésem szerint Cser Jolán keramikusművész munkái, de arra még nincs válaszom, hogy például a tondókat ki készítette.”
Somlai Tibor a másik kedvenc házával sokáig csak kívülről szemezett, mert olyan csúnyára sikeredett az átépített kapu, hogy valahogy nem volt kedve belépni. A budai Bimbó utca 11. már a háborús évek alatt épült, nem is írtak róla a szaklapok, valahogy nem vették észre – pedig a reveláció élménye ott van az igencsak dekoratív, carrarai fehér márvánnyal burkolt előcsarnokban, ami nem más, mint egy hatalmas Kovács Margit-falkép.
Csontváry megmentett képei
A belsőépítészt egyébként nemcsak az építészeti megoldások, és azok szépségei érdeklik, hanem a házak embertörténetei is. Például a Hadik kávéház épülete, amiről sokunknak elsőre Karinthy Frigyes neve ugrik be. Ám van itt egy másik, még izgalmasabb történet is.
„Amikor először megláttam a lépcsőház színeit – persze, lehet, hogy most már csak belemagyarázom –, az olyan volt, mint Csontváry Kosztka Tivadar képeinek tüzes sárgái és kékjei – meséli. – Annyira rejtélyes volt az egész, mintha csak egy török fürdőben járkáltam volna. Nos, ennek a háznak a tetején volt a festő műterme, benne a képeivel, amelyek majdnem ebek harmincadjára kerültek a halála után. De »közbelépett« a véletlen, és az épp Németországból hazatért építész, Gerlóczy Gedeon, aki műtermet keresett, és meglátta a kiadó táblát. Fent néhány öregember vitatkozott valamin, amikor Gerlóczy véletlenül belerúgott egy képtekercsbe.
A Magányos cédrus volt. Kiderült, hogy a műtermet már kiadták, de Gerlóczyt érdekelni kezdték a képek, hogy mi lesz a sorsuk. A rokonok nem törődtek velük, mivel Csontváry kortársai azt mondták nekik, nem érnek semmit sem. Viszont – mondták - a jó minőségű, óriási vásznakat egy árverésen megvennék a fuvarosok, szétvágva jók lesznek ponyvának, letakarni a kocsikat. Az építész ekkor pénzzé tette a nagyapai örökségét, és óriási harcok révén megszerezte a képeket. Bele se gondoljunk, mi lett volna, ha Gerlóczy Gedeon történetesen nem sétál arrafelé, 1919 nyarán…”
Még nincs hozzászólás