Soha nem voltam formálható
Koncz Gábor a magyar film- és színházművészet megkerülhetetlen alakja. Háromszázötven filmben szerepelt, most is négy színházban játszik nyolc főszerepet, és közben önálló estjével, a Gyorsvonattal járja hazánkat és a világot. Ma is hatkor kel, úszik egyet, aztán megeteti a lovait, halait, kutyáit. Gödi házának ő maga tervezte a hatalmas üvegkupoláját, ahonnan egyenesen a csillagokra lát.
RIDIKÜL MAGAZIN A pályája meseszerűen kezdődött. Szirtes Ádám látta az első szereplését Kisfaludy Károly Három egyszerre című darabjában, még a gimnáziumi évei alatt…
KONCZ GÁBOR Ez egy önképzőköri előadás volt. Behívott az igazgató azzal, hogy „olvasd, fiam, ezt a szerepet!" Felolvastam, mire a végén azt mondta, én leszek a királyfi. Épp az az alkat voltam, akire szükségük volt. A darab aztán nagy siker lett, tízszer játszottuk, és az általam nagyon szeretett és tisztelt művészek – mint például Galambos Erzsi és Szirtes – elutaztak Miskolcra, hogy megnézzék. Utána bejöttek az öltözőbe – de nem is nevezném öltözőnek, az egyik osztályteremben váltottunk jelmezt –, és ott mondták nekem először, hogy mindenképp jelentkeznem kell a Színház- és Filmművészeti Főiskolára. Akkor megmoccant bennem valami..
Addig is szavaltam ugyan, de ez sorsfordító volt, innentől eltántoríthatatlanul színész akartam lenni. Máig az ars poeticám, hogy ha valamit elhatározok, azt mindenáron végigcsinálom, így hát feljöttem Budapestre. Fogalmam sem volt, milyen a főváros, akkor jártam itt először, gyalog mentem a főiskolára, hogy el ne tévedjek.
A felvételi után felmentem Vaskónéhoz, a vékony kis titkárnőhöz. Ő közölte, hogy harminc jelentkező közül a három kiválasztott között ott vagyok. Innen a Vas utcába mentem, a kollégiumba. Akkor Olty Magda volt az igazgató, Pálos György felesége. Szigorú, de jó humorú, aranyos nő volt. Egyenesen hozzá mentem, benyitottam a nagy tölgyfaajtón, Olty épp olvasott. Közöltem vele, hogy engem felvettek, de őszig dolgoznom is kellene, hiszen ruháim sincsenek, és nincs hol laknom. Kértem, segítsen.
„Te szerencsétlen – nézett rám elkerekedett szemmel –, az első rostán jutottál át, háromezer-ötszázan vagytok, ebből tizenkettőt veszünk fel végül, miért épp te lennél az?!" Mert engem fel fognak venni, feleltem. Megdermedt egy pillanatig, feltolta a szemüvegét, majd a gondnokhoz irányított. Megkaptam a szobát. Négy éven át laktam a hatodik emelet kettőben. Hát így kezdődött.
RM Sikerült munkát találnia?
KG Az első két évben már akkoriban sem lehetett dolgozni színészként, de minden mást csinálhattál. A többiek mentek bulizni, reggel jöttek haza, de én nem mentem, tologattam az Ódry Színpadon a díszleteket, éjjel egyig-kettőig. A többieknek se volt sok pénzük, ki-ki alapon állták a számlát, meg a tehetősebb családból jövő évfolyamtársak – nők is – fizettek. Ez nekem nem ment, nekem már akkor sem fizethetett egy pohár szódát se egy nő! Így hát dolgoztam, folyamatosan.
Elmentem a Ferencvárosi pályaudvarra, és hatalmas szívlapáttal szenet lapátoltam például, két vagonnyit kinyomtam egy hétvégén. Az évfolyamtársaim mentek Várkonyi Zoltánhoz, aki az egyik tanárom volt, hogy szóljon nekem, jöjjek már velük az éjszakába. Várkonyi erre olyat felelt, amit örökre megjegyeztem. Hogy a színészet nem kollektív pálya. Az a fontos, hogy teljesen más legyél, mint a többiek. A szerepeket is így kapod. Én soha nem tudtam simulni senkihez.
RM Vasöntödében is dolgozott.
KG Igen, nyáron, két és fél hónapig. Megnéztem az apróhirdetésekben, hol fizetnek a legtöbbet. Ott 1600 forintot lehetett keresni, az kegyetlen nagy pénz volt akkoriban. Csepelen volt a gyár, büdös volt irgalmatlanul, a hatalmas légkalapács pedig nehéz. A gyakorlott munkások eleinte semmibe vettek, azt hitték, egy napig nem bírom ki, mert sokan feladták. De én elhatároztam, ha belehalok is, végigcsinálom. Nem egyszer kicsordult a könnyem, olyan nehéz volt, de megcsináltam.
Addig nőkkel se foglalkoztam, olyan fáradt voltam, de megkerestem az életemre valót. Ösztöndíjat is kaptam később a Vígszínházban, ezer forintot havonta, ez is óriási kiváltság volt. Mindig, amikor megkaptuk a pénzt, a barátokkal átmentünk a Bástyába, vacsorázni. Ilyenkor ittam egy pikoló világos sört, és olyan bécsi szeletet kaptunk, hogy lelógott a tányérról. Nagy ünnep volt ez, mert a menzára jártam amúgy, ahol olyan rizses húst adtak, hogy nem leltem benne a húst.
RM Ez a sok munka, küzdelem, valamint a mezőkeresztesi származása, a matyó örökség biztosan sokat hozzátett ahhoz, hogy a szerepeket ilyen hitelesen tudja megformálni.
KG Hogyne! Van, amit úgy tudtam beépíteni egy-egy filmbe, hogy arra örökre büszke vagyok. Például Fábri Zoltán híres filmjében, a Magyarokban. Illés Papi (Illés György operatőr – a szerk.) volt az operatőr, és én annál a jelenetnél, mikor a feleségemmel az ágyban fekszem, mondtam neki, hogy akármit is mond Fábri – mert ő mindent előtte precízen kidolgozott –, forogjon tovább a kamera. És akkor a jelenet végén a két talpamat összedörzsöltem. Fábri fel volt háborodva. „Én onnan jövök, ahol ez történik – feleltem neki –, erről azt fogják írni, ha bennhagyod a filmben, hogy lehatoltál a hajszálgyökerekig!" És ezt is írták.
Akkor azonban befejeztük a drága forgatási napot, és ő idegesen ment haza. Én nyugodt voltam, tudtam, igazam van. És este jött a levél, amit máig őrzök, sőt már tudom kívülről. Azt írta benne Fábri, hogy holnaptól a te intencióid alapján megyünk tovább, mert beszélt a legilletékesebbel, Illyés Gyulával, aki azt mondta: „csókold meg érte a Koncz Gabit!"
És a Fábián Bálint találkozása Istennel című filmben – amit szintén Fábri rendezett – szintén adhattam egy ötletet. Mikor öngyilkos leszek, a harangkötélre akasztván magam, azt javasoltam, hogy ne azt mutassák, miképp teszem ezt, hanem lássa a néző a köteleket, utána inzertben, amint a kéz csomót köt a kötélen. Majd mikor megkondul a harang, a kalapom guruljon le a falépcsőn. Olyan jó érzés, ha valamit hozzá tudok tenni a közös alkotáshoz.
RM Ha jól tudom, ez a kalap még ma is „szerepel”.
KG Fábri zseniális pali volt. Mielőtt a filmet elkezdtük volna forgatni, hazaküldött az apám ruhájáért. Anyám nem értette az egészet, mondta is, hogy ha nincs pénze a filmgyárnak, majd veszünk mi újat, kerüljön, amibe kerül. De persze nem új kellett, hanem a foltos, a régi. Nagy nehezen odaadta, a jellegzetes fekete kalappal együtt, amit a mai napig őrzök, több főszerepet kapott már az a fekete nyúlszőr kalap azóta!
Most nyáron is viseltem Vitézy László filmjében, vittem hozzá a csizmát is. A személyességük miatt sokat segítenek nekem ezek a ruhadarabok. Egyszer – szintén viselve őket – a saját apámat játszottan nagy bajusszal, öregnek maszkírozva. Ebédszünetben kimentem napozni a filmgyár udvarára.
Láttam, hogy a rendész nem ismer meg, ő csak egy parasztot látott. Sajnos már akkor is úgy volt, hogy a szegény embert mindenünnen kizavarják. Ő jött is merev léptekkel, kérdezte, mit keresek ott, hogy jöttem be. Majd felszólított, hagyjam el filmgyárat. És ahonnan engem elküldenek, onnan el is megyek. Felálltam, kiballagtam, végigkísért a kapuig. Akkoriban elég sznob voltam, ott állt az új BMW-m. Amikor beszálltam, elkerekedett a szeme. Hazamentem, az a forgatási nap ugrott. A rendészt pedig kirúgták.
RM Nem lehet könnyű magával. A színészekre pedig sokan úgy tekintenek, mint hajlékony, formálható anyagra…
KG Én nem voltam formálható. Belém tört a bicskája annak, akivel nem akartam dolgozni, és ez így van a mai napig. Akik más nyelvet beszélnek, azokkal nem tudok mit kezdeni. És nem ülök fel a trendeknek, nem hiszem, hogy kíséretezni kellene, szerintem a darabokat úgy kell eljátszani, ahogy Shakespeare vagy Csehov megírta őket, ebből az elvemből nem engedek. A könnyűség felé sem nyitok, ugyanis a celebeket, az elcelebesedést utálom. Az embereket úgy kategorizálom, hogy nézik-e a valóságshow-kat, vagy sem, petárdázik vagy sem. Aki petárdázik tetovált karokkal, az nézi a valóságshow-t is.
RM De aki nézi, az nem ül be színházba.
KG Minket arra neveltek, hogy befolyásoljuk a közönség ízlését, hogy minőséget adjuk, nem arra, hogy elsilányosítsuk magunkat és őket. Ebben én nem veszek részt. Elképeszt, hogy az én adómból is tartják fenn a televíziót, és mégis, főműsoridőben csak a szemét megy, sehol egy színházi közvetítés, sehol értékes tartalom. Mi az, hogy Édes élet? Édes élet volt az enyém, meg a Bujtoré! Neki vitorlása volt, nekem motorcsónakom. Olyan valamire való manöken nem akadt, aki ne ült volna ebben a kettőben!
Amúgy a neten sem lógok, és mobil nélkül is meglennék. Micsoda élet volt! Ezek nélkül is mindenütt pontosan ott voltam, minden klappolt! A kislányom régi szobájában, ami úgy maradt, mint mielőtt elköltözött volna, ott van ugyan a számítógép, de nem használom, be se tudom kapcsolni. És nem nehezebb így az élet. Van szép honlapom, a lányaim kezelik, ők felhívnak, ha levelem jön. Kinyomtatják nekem, nem maradok le semmiről.
RM Egyszer azt nyilatkozta, szeretne találkozni Istennel, megkérdezni, mi végre élünk a Földön.
KG Ez azért sokak kérdése, az emberiség nem szűnik meg gondolkodni rajta. Most IV. Bélát is játszom, aki azon töpreng, hogy annak idején a tatárokkal vívott háborúban miért nem segítette őt az Isten. Teli vagyunk kérdésekkel mindannyian. És én nem hiszem, hogy csak úgy élünk bele a világba. Hiszek a reinkarnációban, mondtam a lányaimnak is, hogy vissza fogok jönni.
Ratkó Jóska író-költő jó barátom volt, ő oltotta belém ezt annak idején. Írt is róla egy gyönyörű verset, szeretem idézni: „Anyám a föld alatt van, / vigyázok, rá ne lépjek. / Nem tudom, mi alakban / ölti fel őt az élet. // Könnyű, soványka teste / nem tudom, hogy mivé lett. / Bogárka, búza lett-e – / vigyázok, rá ne lépjek.” Nekem ez a színház, ez a világ. És a finisben nem fogok már megváltozni. Az én gerincem nem hajlik, már így a vége felé sem.
Még nincs hozzászólás