Sanghaj magyarjai
Persze, nem minden magyarról van szó, aki ebben az óriási kínai városban él, csak azokról, akikbe kéthetes sanghaji tartózkodásom alatt belebotlottam. Miközben a várost jártam, rá kellett jönnöm, igaz a közhely: magyarok pedig mindenütt (még itt is) vannak.
Kétségtelen, hogy a legismertebb magyar Sanghajban az a Hugyecz László, aki apjával együtt az európai szárazföld első földalattiját tervezte, ami történetesen a budapesti volt. Kínába orosz hadifogságból menekülve, 1918-ban került, mikor leugrott a mozgó vonatról, és kalandos körülmények között átjutott az orosz–kínai határon. Egy amerikai építészeti iroda egyetlen magyar tagjaként (már Hudecz néven) hamarosan Sanghaj építészetének meghatározó alakja lett. 1925-ben önállósodott, ezután tervezte és építette a Park Hotelt, ami az 1980-as évekig a város (és Ázsia) legmagasabb ingatlanja volt. Több mint hatvan épületet tervezett a városnak.
Ha a várost járjuk, a 16 metróvonal közül több megállóban vagy metrólejáróban is egy szép, fiatal lány hatalmas plakátjaiba ütközünk. Egy híres kozmetikai céget reklámoz, és a plakát jobb sarkában Palvin Barbara neve díszeleg. Ez a csinos lány már 2008-ban a Vogue és a Glamour címlapján szerepelt, s 2012-ben (első magyarként) e cég nagykövete lett. Mivel két egymás utáni évben megnyerte a Glamour Woman of the Year- (az év modellje) díjat, azt ígérte, ha harmadszor is nyer, cigánykerekezni fog. Ezt meg is tette, amivel a népszerűsége csak tovább nőtt. Sanghajban a különböző plázák plakátjain is jelen van, s ártatlan kék szemével igen jól mutat az ázsiai környezetben.
Az átlátszó homlokzatú, márvánnyal kövezett Shanghai Grand Theatre 2000 négyzetméteres előcsarnokában a vendégművészek plakátjai között bukkantam rá Fischer Iván portréjára, aki alig egy éve volt a Budapesti Fesztiválzenekarral a színház vendége.
Az utcákat járva az elképzelhetetlenül sokféle árus szinte lyukakból kínálgat ételt, italt, ruhát, cipőt, zöldséget, bugyit, melltartót, ruhaanyagot, hangszert és persze CD-ket is. Az egyik CD-halomról Starker János gordonkaművész nézett vissza rám. A szembejövő, Rubik-kockát forgató gyerek már igazi közhely, de a Shanghai Art Museum közelében a hangszórókból hömpölygő Kék Duna keringő végtelenített zongorafeldolgozása már némi meglepetést okozott.
Sanghajban volt egyszer egy zsidónegyed, mert a II. világháború elől kb. 28 ezer zsidó keresett itt menedéket. Mára csak 3000 körüli a számuk, de a zsinagóga és néhány utca még őrzi az emléküket. A zsinagóga udvarán egy emléktáblán olvasható Komor Pál neve, aki az Európai Bevándorlók Szervezete Nemzetközi Bizottságának főtitkáraként okmányok kiállításával segítette az arra rászorulókat.
Van persze Sanghajban magyar egyesület, Sanghaji Magyar Szövetség néven, bár nem olyan állandósult tagsággal, mint amilyeneket az Egyesült Államokban vagy Nyugat-Európában megismertem. Itt négy-öt évente cserélődnek a magyarok, de mint Balogh Attilától (született Guczo, aki fotós, rendszergazda és a magyarok összetartója) megtudtam, minden hónap második péntekén találkoznak. Itt ismerkedtem meg Nicky Almásyval is, aki fotográfus, szerény és tehetséges, és ezidáig nem találkoztam olyan, a korosztályából kiemelkedő fotóssal, aki méltó továbbvivője lehet a világ másik felén a magyar fényképészet hírnevének.
Beszélgetésünk során kiderült, hogy a csak „dugóhúzónak” becézett Shanghai Tower csodálatos épületét már az építkezés megkezdésekor (mikor a földben még csupán egy lyuk volt a helyén) elkezdte fényképezni. Minden megbízás nélkül, hónapokon keresztül, szinte megszállottként fotografálta. Ez a megszállottság is közrejátszhatott abban, hogy a dugóhúzó (tényleg) világhírű építésze, Marshall Strabala Almásynak engedett kizárólagosságot az építés egész folyamatának rögzítésére. Most készülő közös könyvük címe: Inside Shanghai Tower. A futurisztikus csavar egyébként ma a világ második legmagasabb épülete, és a napokban adják át a legfelső szinteket, mert idáig „csak” a 80. emeletig volt kész.
Éppen sanghaji tartózkodásom alatt nyílt meg a Shanghai Center of Photography. Az első kiállítást Charles Jin Hongwei gyűjteményéből hozták létre, „Photography from the 20th Century” (Fotók a 20. századból) címmel. A kiállítás anyagában örömmel fedeztem fel magyar származású fényképészek munkáit. Itt van Moholy-Nagy, Robert és Cornell Capa, és Brassai is. Sanghajtól távolodva arra gondoltam, hány magyar hagyhatta még szerte a világon a keze nyomát, ha ebben a távoli városban is ilyen sok hazánkfiába botlottam.
Még nincs hozzászólás