Papakocsi
Berlin kertvárosának utcáin általános jelenség, hogy a babakocsikat nem az anyukák vagy a nagymamák, de még csak nem is tinédzser gyermekfelügyelők és bébiszitterek, hanem a csemetéiket büszkén sétáltató férfiak tologatják. És nem, kedves olvasó, ez nem egyszeri eset: a papakocsik olyan gyakran fordulnak elő Berlinben, mint Budapesten vagy a Fertő-tó környékén a kerékpár. Lépni nem lehet tőlük.
Mikor az első ilyen papakocsit megláttam, rögtön az unokatestvérem jutott eszembe, akiből szinte gúnyt űztünk pár évvel ezelőtt, a szokásos nyári családi rendezvényen, mikor a felesége odaadta a kezébe a váltópelenkát és a cumisüveget, hogy most sétáltassa meg ő az éppen féléves kislányukat. – Papucs! Nyuszi! – és hasonló, bevallottan rosszindulatúnak szánt megjegyzéseket kiáltottunk rá a többi rokonnal együtt, merthogy a vízparton történő sörivászatot sokkal férfiasabbnak gondoltuk, mint a gyereksétáltatást. Így utólag is elnézést kérek tőle.
Amióta Berlinben élek, és naponta ütközöm papakocsikba, érzem, hogyan alakul át a véleményem a babakocsizásról, amit elsősorban női feladatnak tartana az ember. Vajon ezek a férfiak önszántukból ragadnak babakocsit, vagy csak a családi béke kedvéért tartják kötelességüknek? A válaszra nem kellett sokat várnom, még szerencsém is volt, hiszen a magyarázat házhoz jött, mikor lakótársam nővére a férjével és két kicsi gyermekével látogatóba érkezett hozzánk pár napra.
A két gyermek közül a kisebbik nemrég múlt egyéves, úgyhogy mikor megláttam az ő négykerekű mózeskosarát, rögtön fel is tettem a kérdést: ki szokta többször sétáltatni a gyerekeket? Kedves, kimért, ámde udvarias válaszra számítottam, helyette azonban szúrós pillantásokat kaptam. A szülők rögtön egy kérdéssel vágtak vissza: Miért, ez nálunk még mindig olyan nőies dolog?
Hebegtem-habogtam, majd mondtam, hogy ha nem is nőies, idehaza főleg az édesanyák indulnak a parkba a gyerekkel. A velem szemben ülők arcán erre olyan mosoly jelent meg, mint az enyémen, amikor a nagymamám megkérdezte, hogy kihozza-e a postás az internetet. – Miért lenne nőies? – kezdte a férj. – Közösen vállaltunk gyermekeket, közösen is neveljük fel őket. Azt, hogy ki eteti, ki fürdeti, ki játszik vele, vagy ki viszi sétálni a csöppséget, nem mi, hanem a körülmények határozzák meg, vagyis annak a feladata, aki éppen ráér.
Majd a férj szakértőket meghazudtoló előadásba kezdett a gyermeknevelés rejtelmeiről, miközben felesége elhagyta a helyiséget. A félórás beszélgetés végén úgy éreztem, rájöttem a lényegre. Itt a mai fiatal szülők már nem a férfias és nőies feladatok tengelyén helyezik el a gyermeknevelés kérdéseit, hanem egyformán komoly hozzáállásal viszonyulnak a feladatokhoz. Mint amikor azt kell eldönteni, hogy ki vegye meg a színházjegyeket. Akkor se azon agyal az ember, hogy a nő vagy a férfi dolga-e bemenni a jegyirodába, hanem praktikus oldalról közelítik meg a kérdést: az hozza el a jegyeket, aki arra jár, vagy akinek az ideje engedi.
Így van ez Németországban a gyermekneveléssel is: azé a feladat, akinek ideje van rá. Mert mindketten tudják, hogy mi a jó a babának. – És akkor miért látok olyan sok papakocsit? – kérdeztem végül. Végtelenül egyszerű a válasz erre is: mert a haverokkal beszélgetni, vagy sörözni gyerektologatás közben is lehet.
Még nincs hozzászólás